MIBEN HISZ ÖN, EBBEN A PILLANATBAN?

Pár hüvelykre lehet, gondolta Jászón. Ha kinyújtanám a kezem, megérinthetném…

Volt valami furcsa szag. Nem igazán kellemetlen. Alig érezhető. Régi, elfeledett szobák szaga. Ha az évszázadoknak lenne szaga, az öregebbeké lenne ilyen.

OGG ÚR?

Jászón nyelt egyet.

— Ami azt illeti, uram — szólalt meg —, most épp… igazán ebben a kötésben hiszek, a szememen.

HELYES. HELYES. RENDES EMBER. ÉS MOST… MENNEM KELL.

Jászón hallotta, ahogy felemelkedik a retesz. Az ajtó megnyikordult a szélben, puffant egyet, majd hallhatóvá vált a paták kopogása a kövön.

EZÚTTAL IS TÖKÉLETES MUNKÁT VÉGZETT.

— Köszönöm, uram.

EZT ÚGY MONDOM, MINT EGYIK MESTEREMBER A MÁSIKNAK.

— Köszönöm, uram.

TALÁLKOZUNK MÉG.

— Igen, uram.

AMIKOR LEGKÖZELEBB MEG KELL PATKOLNI A LOVAMAT.

— Igen, uram.

Jászón becsukta az ajtót, és bezárta a lakatot is, noha ennek, ha belegondol az ember, nem volt túl sok jelentősége.

De ez volt az ár. Meg tudott patkolni bármit, amit hoztak neki, bármit — viszonzásként képes is volt megpatkolni bármit. Mindig volt egy patkolókovács Lancre-ben, és mindenki tudta, hogy a lancre-i patkolókovács komoly hatalommal bír.

Ősi egyezségnek számított ez, s volt valami köze a vashoz.

A szél elcsitult. Már csak halkan suttogta körbe a látóhatárt, miközben kelt fel a nap.

Ez az oktarinszínű fű földje volt. Termékeny föld, különösen, ha kukoricáról van szó.