A harmadik, és kétségkívül utolsó seprűlovas a legfiatalabb. A másik kettővel ellentétben, akik hollóknak öltöztek, ő színes, vidám ruhákat visel. Melyek nem állnak jól neki, de valószínűleg tíz évvel ezelőtt sem álltak volna jól. Megfoghatatlan, derűs reménykedés hangulata lengi körbe. Virágok vannak a hajában, de már kissé hervadófélben, csakúgy, mint ő maga.

A három boszorkány átrepül Lancre királyságának határán, majd nemsokára Lancre városa fölé ér. Aztán megkezdik ereszkedésüket a közeli lápvidék felé, ahol a történetesen a területük határát jelölő szikla mellett fognak leszállni.

Visszatértek.

És megint minden rendben van.

Körülbelül öt percig.

Egy borz tanyázott az árnyékszéknél.

Mállottviksz Néne addig böködte seprűjével, amíg át nem ment az üzenet, és a betolakodó el nem oldalgott. Aztán Néne levette a kulcsot, ami a szögön lógott az előző évi Kalendáriom és Napok Számlálásfa mellett, és visszasétált az ösvényen a kunyhójához.

Egy egész telet töltött távol! Rengeteg elintéznivaló. El kell majd mennie a kecskékért Skindle úrhoz, ki kell ebrudalnia a pókokat a kéményből, ki kell halásznia a békákat a kútból, és általában vissza kell térnie a mindennapi rutinjához, melynek keretében mindenki dolgába beleüti az orrát, mert mihez is kezdenének a népek egy boszorkány nélkül, aki beleüti az orrát a dolgaikba…

De most mindenesetre megengedhet magának még egy órát, amit felpolcolt lábbal tölt.

Az üstjében vörösbegy rakott fészket. A törött ablaktáblán keresztül szabadulhatott be. Óvatosan kivitte az üstöt, és az ajtó fölé rakta, hogy biztonságban legyen a menyétektől, majd vizet forralt az egyik serpenyőjében.

Ezt követően felhúzta az órát. A boszorkányok nem igazán vették nagy hasznát az óráknak, de ő azért tartott egyet a ketyegés végett… nos, leginkább a ketyegés végett. Otthonossá tette a helyet, ahol lakott. Még az anyjától örökölte, aki mindennap felhúzta.