Nem érte különösebb meglepetésként, amikor meghalt az anyja, elsősorban azért, mert Eszme Mállottviksz boszorkány volt, és a boszorkányok látják a jövőt. Másodsorban meg azért, mert addigra már meglehetősen gyakorlott volt az orvoslásban, és ismerte a jeleket. Így volt ideje felkészülni, és nem is sírt egészen másnapig, amikor az óra egyszer csak megállt, pont a halotti tor közepén. Akkor leejtette a tálca sonkás zsömlét a kezéből, és ki kellett mennie üldögélni egy kicsit az árnyékszéken, hogy senki ne lássa.

Itt az ideje, hogy az ilyesmiről gondolkozzék. Hogy a múltra gondoljon…

Az óra ketyegett. A víz forrt. Mállottviksz Néne kihalászott egy teászacskót a seprűn lévő soványka batyuból, és kiöblítette a teáskannát.

A tűz elcsendesedett. A hónapokig lakatlan szoba nyirkossága fokozatosan elpárolgott. Az árnyékok megnyúltak.

Itt az ideje, hogy a múltra gondoljon. A boszorkányok látják a jövőt. Az a dolog, amibe nemsokára bele kell ütnie az orrát, a saját dolga lesz…

És akkor kinézett az ablakon.

Ogg Ángyi óvatosan egyensúlyozott egy hokedlin, miközben végigfuttatta a kezét a ruhásszekrény tetején. Megnézte az ujja hegyét. Makulátlanul tiszta volt.

— Hmm — mondta. — Nem rossz.

A menyei belereszkettek a megkönnyebbülésbe.

— Egyelőre — tette hozzá Ángyi.

A három fiatalasszony néma rettegéssel húzódott közelebb egymáshoz.

Ogg Ángyi egyébként végtelenül barátságos természetének egyetlen sötét oldalát a menyeivel való kapcsolata jelentette. A vejei, az más tészta — az ő nevüket meg tudta jegyezni, még a születésnapjukat is, és őket úgy fogadta be a családba, mint ahogy kissé túlméretezett csirkéit veszi szárnya alá egy kotlóstyúk. Az unokái pedig a szemefényei voltak, egytől egyig. De bármely nő, aki elég óvatlannak bizonyult ahhoz, hogy Ogg fiúhoz menjen feleségül, akarva-akaratlanul megpecsételte sorsát, ami attól fogva a mentális tortúra és a végeérhetetlen házi rabszolgaság keverékévé vált.