
Soma felemelte a parókát, levette a sapkáját, majd visszatette a parókát. Ezután szórakozottan felrakta a sapkáját a parókára.
— Igen, és Spriggins úr, a komornyik megint ágynak dőlt a bajával — felelte. — Csak én maradtam, kisasszony. Ráadásul a vacsorát is meg kéne csinálnom, mielőtt elmegyek, mert Szkorbin asszony is vacakul van.
— Nem kell bekísérned — szólt Magrat. — Tudom az utat.
— Nem, az úgy nem jó! Tegyen meg annyit, hogy lassan megy, és rám bízza magát.
Előrerohant és kitárt néhány duplaajtót…
— Maahhhghaaaat Bhhheléééndeek khisasszony!
…majd továbbrohant a következőhöz.
A harmadiknál már nem igazán kapott levegőt, de azért igyekezett helytállni.
— Bhhelééndeek… Maahhhghaaaat… khisasszony… Öhhfhelséééége a khi… Na bassz', hát most meg hová tűnt?
A trónterem üres volt.
Végül az istállóban találták meg II. Verencet, Lancre királyát.
Némelyek királynak születnek. Némelyek megszerzik maguknak ezt a rangot, vagy legalább az Isten Kegyelméből a Haza Atyja és Generalisszimusz pozíciót. De Verencre rátukmálták a királyságot. Nem uralkodónak készült, a trónhoz egy bonyolult elcseréltgyermek-ügy útján jutott el, mint az oly gyakran előfordul a királyi családokban.
Igazság szerint eredetileg udvari bolondnak nevelték, vagyis olyasvalakinek, aki szökdécselve jár, vicceket mond, és akinek meglehetősen nagy gyakorisággal öntenek pudingot a nadrágjába. Ettől érthető módon meglehetősen zord és borúlátó lett a világnézete, és sötét eltökéltséggel tartotta magát az életelvhez, miszerint az a biztos, ha soha többé nem nevet semmin, különösen, ha bármiféle puding is található a környéken.
Az uralkodói pályát a tudatlanság előnyével kezdte. Senki nem mondta meg neki, hogyan kell királynak lenni, úgyhogy egyedül kellett rájönnie. Hozatott magának egy csomó, a témába vágó könyvet. Verenc mélyen hitt a könyvekben rejtőzködő tudás hasznosságában.
