Máshol, vagy olyan helyeken, melyeket kevesebb képzelőerővel terveztek, a tű a vas imádata miatt fordul el.

Akkoriban a törpék és az emberek nagyon nagy szükségét érezték a vas imádatának.

És most tekerjük előre az időt pár ezer évvel a mindig változásban lévő mostot megelőző ötvenakárhanyadik évhez, egy domboldalhoz és egy szaladó lányhoz. Az illető nem valamitől elfelé szalad éppenséggel, és igazából nem is valami felé szalad, hanem éppen csak olyan sebességgel fut, hogy a fiatalember a háta mögött ne érje utol, ugyanakkor ne is adja fel a dolgot. Ki a fák közül, és be a zsombékos völgybe, ahol egy kis magaslaton ott állnak a kövek.

Körülbelül embermagasságúak, és alig szélesebbek egy kövér embernél.

És valahogy nem olyannak tűnnek, mint amelyek megérik a hűhót.

Az ember úgy gondolná, hogy egy tisztességes sziklakörnek, amit nem szabad megközelíteni, nagy, vészjósló trilitekből és ősi oltárkövekből kellene állnia, amelyek vérben tocsogó rituális áldozatok sötét emlékét visszhangozzák. Semmiképpen nem ilyen unalmas nagy göröngyökből. Ki fog derülni, hogy a lány ezúttal egy kicsit túl gyorsan futott, és ami azt illeti, a fiatalember a kacagással terhes kergetőzés során eltéved és torkig lesz az egésszel, úgyhogy végül visszabattyog majd a városba egyedül. A lány pillanatnyilag még nincs tisztában ezzel, így szórakozottan igazgatja hajában a félrecsúszott virágokat. Ez az a fajta délután.

A lány ismeri a köveket. Soha senkinek nem beszélnek a kövekről. És soha senkinek nem mondják, hogy ne menjen oda, mert azok, akik nem beszélnek a kövekről, azt is tudják, hogy milyen erős a tiltott gyümölcs varázsa. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ami a kövekhez menést illeti… olyat nem csinál az ember. A rendes lányok különösen nem.

De ő nem rendes lány, a szó klasszikus értelmében. Először is, nem túl szép.