Az álla vonalát és az orrának ívét — hátszélben és jó megvilágításnál — akár csinosnak is nevezhetné valami jó modorú, mániákus hazudozó. A szemének csillogása olyasvalakire vall, aki arra már rájött, hogy okosabb, mint a legtöbb ember a környezetében, arra viszont még nem, hogy a legokosabb dolog, amit tehet, az az, hogy megakadályozza a fent említett embereket abban, hogy erre ők is rájöjjenek. Ez és az orra együtt rendkívül nyugtalanító, dermesztő arckifejezést kölcsönöznek neki. Nem olyan arc az övé, ami beszélgetésre bátorítaná az embert. Nyisd csak ki a szád, és hirtelen egy átható tekintet érdeklődésének a középpontjában találod magad, amiből az sugárzik, hogy bármit is akarsz mondani, jobban jársz, ha érdekes lesz.

Ezúttal éppen a dombocskán álló nyolc kis sziklát fürkészi ez az átható tekintet.

Hmm.

Óvatosan elindul feléjük. Nem a menekülésre kész nyúl óvatosságával; inkább úgy, ahogy egy vadász mozog.

A kezét a csípőjére rakja (ami olyan, amilyen).

Pacsirta repked a forró nyári égbolton. Ezen kívül nesz se hallik. Lent a kis völgyben és fent a hegyen tücskök ciripelnek, méhek zümmögnek és a fű szösszenő hangokat árasztó élettel teli. De a kövek körül mindig csend van.

— Itt vagyok — mondja. — Mutasd meg!

A kőkör közepén sötét hajú, vörös ruhás nő jelenik meg. A kör nem olyan széles, hogy ne lehetne rajta keresztüldobni egy követ, az alaknak mégis sikerül azt a benyomást keltenie, mintha valahonnan messziről közeledne.

Mások elszaladnának. De a lány nem, és ez rögtön felkelti a kör közepén álló nő érdeklődését.

— Szóval tényleg létezel.

— Természetesen. Mi a neved, leányom?

— Eszmeralda.

— És mit akarsz?

— Semmit nem akarok.

— Mindenki akar valamit. Egyébként mi másért jöttél volna ide?

— Csak kíváncsi voltam, hogy tényleg létezel-e.

— Számodra mindenképpen… te valóban jó megfigyelő vagy. — A lány bólint. Az önérzetéről a sziklák is visszapattannának. — És most, hogy ezt megtudtad — kérdezi a nő a körben —, mi az, amit igazából akarsz?