— A segítségemmel, úgy hiszem, tényleg az leszel — feleli a nő. — Valami azt súgja, a gavallérod már nagyon keres — teszi hozzá barátságosan.

Még egy féloldalas vállrándítás, ami ezúttal azt sugallja, a gavallér a lány felől akár az egész napot keresgéléssel töltheti.

— Tényleg az leszek?

— Nagyszerű boszorkány válhat belőled. Bármi lehetsz. Bármi, amit akarsz. Gyere be a körbe! Meg akarom neked mutatni.

A lány tesz pár lépést előre, majd megáll. Van valami a nő hangjában. A mosolya kedves és barátságos, de a hangja túlságosan elszánt, sürgető, éhes.

— De én így is rengeteget tanulok…

— Most azonnal gyere ide!

A lány még mindig hezitál.

— Honnan tudjam…

— A kör ideje már majdnem lejárt! Gondolj mindarra, amit megtanulhatsz! Most!

— De…

— Gyere ide!

De mindez régen volt. A múltban

…idősebb.

A jég világa…

Nem a télről beszélünk, mert az feltételezi az őszt, és esetlegesen a tavasz eljövetelét is egy szép napon. Ez a jég világa, nem csupán az ideje.

És három alak lóháton, amint lefelé bámult a hófedte lankán álló nyolc kőre. Amelyek erről az oldalról sokkal nagyobbnak tűntek.

Az alakokat elnézve nem feltétlenül lehetett egyből rájönni, hogy mi a furcsa bennük — mármint az öltözéküket leszámítva. A lovak forró lehelete ott függött a fagyos levegőben. De a lovasoké nem.

— És ezúttal — mondta a középső alak, a vörösbe öltözött nő — nem szenvedünk vereséget. A föld szívesen fogad majd. Mostanra már minden bizonnyal megutálta az embereket.

— De voltak boszorkányok is — szólalt meg egy másik lovas. — Emlékszem a boszorkányokra.