— Voltak, igen — válaszolta a nő. — De most… szegény párák, szegény párák. Szinte semmi varázserejük nincs már. Ráadásul befolyásolhatóak. Engedelmes, simulékony tudattal. Végeztem némi tapogatózást, kedveském. Éjszakánként körbelopództam. Tudom, milyen boszorkányaik vannak manapság. Hagyjátok csak rám a boszorkányokat nyugodtan!

— Emlékszem a boszorkányokra — kötötte az ebet a karóhoz a harmadik lovas. — A tudatuk… mint az acél.

— Annak már vége. Mondom, bízzátok rám őket! — A Királynő kegyesen a sziklakörre mosolygott.

— Utána majd megkapjátok őket — folytatta. — Ami engem illet, nem lennék ellenére egy halandó férjnek. Egy különleges halandónak. A két világ szövetsége. Hogy lássák, ezúttal maradni szándékozunk.

— A király nem fog ennek örülni.

— És számított az valaha is?

— Nem, úrnőm.

— Itt az idő, herceg. Nyílnak a körök. Hamarosan visszatérhetünk.

A második lovas előrehajolt a nyergében.

— És akkor megint vadászhatok majd — szólt. — Mikor? Mikor?

— Hamarosan — válaszolta a Királynő. — Hamarosan.

Sötét éjszaka volt, az a fajta sötét, amit nem lehet egyszerűen a hold és a csillagok hiányára fogni, hanem úgy tűnik, mintha a sötétség valahonnan máshonnan ömlene be — olyan sűrű és kézzelfogható volt, hogy talán bele is lehetett volna markolni a levegőbe, és egy mozdulattal kifacsarni belőle az éjszakát.

Az a fajta sötétség, amitől a birkák kerítést ugranak, a kutyák pedig meglapulnak a futtató sarkában. De meleg szél fújt, nem annyira erős, mint amennyire hangos — végigüvöltötte az erdőket, és keresztülsivított a kéménykürtőkön.

Ilyen éjszakákon az emberek általában a fejükre húzzák a takarót, mert tudják, hogy néha mások veszik át az uralmat a világ felett. Reggelre megint emberi lesz minden; pár letört ág, egy-két cseréppel kevesebb a tetőn, de emberi. Ilyenkor viszont… az a legjobb, ha csendben meglapul mindenki.