De egyvalaki ébren volt.

Jászón Ogg patkolókovács-mester pumpált egyet-kettőt a fújtatón, csak a látszat kedvéért, majd visszaült az üllőre. A kovácsműhelyben mindig meleg volt, még akkor is, amikor a szél az ereszcsatornában fütyült.

Jászón Ogg bármit meg tudott volna patkolni, bármit. Egyszer viccből hoztak neki egy hangyát, akkor egész éjszaka ébren ült egy nagyítóüveggel és egy üllővel, amit egy gombostű fejéből csinált. A hangya még mindig élt, időnként hallotta, ahogy végigpilinckázik a padlón valahol.

De ma éjszaka… hát, ma éjszaka bizonyos értelemben a bérleti díjat fogja megfizetni. Természetesen az övé volt a műhely. Nemzedékek óta öröklődött a családjában. De a kovácsműhely több volt, mint a téglák és a habarcs és a vas összessége. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mennyiben, de az volt. Ugyanúgy, ahogy patkolókovács-mesternek lenni több volt, mint bonyolult módokon vasat hajlítani a megélhetésért. Az egésznek volt valami köze a vashoz. Meg ahhoz, hogy kiemelkedően jó lehetett a szakmájában. Ez bizonyos fajta árral járt. Egy alkalommal félrevonta az apja, és elmagyarázta neki, mit kell tennie az ilyen éjszakákon. Lesz majd olyan, mondta, lesz majd olyan — és ő tudni fogja, mikor, anélkül, hogy külön szólnának neki — lesz majd olyan, amikor valaki eljön egy lóval, amit meg kell patkolni. Fogadd az illetőt barátsággal. Patkold meg a lovat. Ne hagyd, hogy bármi elterelje a figyelmed. És igyekezz nem gondolni semmire a patkókon kívül.

Mostanra hozzászokott ehhez is.

Felélénkült a szél, és valahol recsegett egy kidőlő fa.

Megzördült a kilincs.

Azután kopogtak az ajtón. Egyszer. Kétszer.

Jászón elővett egy darab rongyot, és bekötötte a szemét. Az apja azt mondta, hogy ez fontos. Így kevésbé terelődik el az ember figyelme. — 'stét, uram! — köszönt.