VIHAROS EGY ÉJSZAKA.

Nedves ló szagát érezte, aztán az állatot bevezették a műhelybe, a patái kopogtak a kövön.

— Melegszik egy kis tea a tűzhelyen és a mi Dreenünk összeütött pár aprósüteményt is, ott van az Ankh-Morporki Finomfágok feliratú bádogdobozban.

KÖSZÖNÖM. REMÉLEM, MINDEN RENDBEN!

— Igen, uram. Már elő is vannak készítve a patkók. Nem fogom sokáig feltartani. Tudom, hogy ön nagyon… elfoglalt, vagy mi.

Végighallgatta, ahogy keresztülcsattog egy pár láb a régi konyhaszékhez, amit a kliensei számára tartott fent. Vagy legalábbis a kliensei gazdái számára.

Jászón már korábban odakészítette a szerszámait, a patkókat és a szegeket az üllő mellett álló padra, hogy kéznél legyenek. Beletörölte kezét a kötényébe, megragadta a ráspolyt és munkához látott. Nem kedvelte a hidegpatkolást, de tízéves kora óta patkolókovácsként dolgozott, érzésből is meg tudta csinálni. Felkapott egy reszelőt, és nekilátott.

És el kellett ismernie, ez volt a legengedelmesebb ló, akivel valaha is találkozott. Kár, hogy soha nem láthatta. Biztos remek paripa, egy ilyen hátas…

Az apja azt mondta, soha ne próbálja meglesni.

Hallotta, ahogy kottyan egyet a teáskanna, ahogy a csésze falához ütődik a teáskanál, majd ahogy csörren egyet az asztalon.

Egy hangot se, mondta az apja. Leszámítva a lépteit és amit mond, egy hangot se lehet tőle hallani. Nem cuppog az ajka, semmi ilyesmi.

Mintha levegőt se venne.

Ja, és még valami. Amikor leszeded a régi patkókat, ne hajítsd őket a sarokba a többi fémhulladékhoz. Rakd őket külön. És külön olvaszd be őket. Egy saját edényben, majd az új patkókat is abból a fémből készítsd el. Bármit is teszel, soha ne rakd azt a vasat bármi egyéb élőlényre.

Ami azt illeti, Jászón felhasználta az egyik eresztés patkót a különböző falusi vásárokban tartott célbadobóversenyeken, és soha nem veszített velük. Olyan gyakran nyert, hogy az már idegesítette, így azóta a patkók idejük legnagyobb részét az ajtó mögötti szögön lógva töltötték.