Everard tétovázott. Nem szerette, ha siettetik. Az irodán és ezen a nyájas idegenen kívül még semmit sem látott a vállalatból. Mégis…

Megvan a döntés.

— Leszerződöm, de csak az után, hogy mindent elmondtak.

— Ahogy óhajtja — vont vállat Mr. Gordon. — Készüljön. A tesztek majd eldöntik, hogy így lesz, vagy sem. Nagyon jók a módszereink.

Ez legalább igaz volt. Everard tudott egy keveset a modern pszichológiáról: enkefalográfok, asszociációs tesztek, Minnesota-profil. A körülötte villogó és zümmögő, eltakart masinák közül egyet sem ismert fel. Azoknak a kérdéseknek, amiket az asszisztens — egy fehérbőrű, tökéletesen szőrtelen, meghatározhatatlan korú, erős akcentussal és tökéletesen kifejezéstelen arccal beszélő ember — föltett neki, látszólag semmihez nem volt közük. És mi lehet az a fémsisak, amit a fején kell hordania? Vajon mibe vezetnek belőle a drótok?

Időnként lopva a kijelzőkre tekintett, de a számok és betűk, amiket látott, semmire sem hasonlítottak, amit ismert. Nem angol, nem francia, nem orosz, nem görög, nem kínai, semmi olyan, ami i.sz. 1954-hez rendelhető lett volna. Talán már akkor kezdte sejteni az igazságot.

A teszt előrehaladtával valami furcsa öntudat alakult ki benne. Manson Emmert Everard, 30 éves, az Amerikai Hadmérnökök hajdani hadnagya, amerikai, svédországi és arab tervezési és kivitelezési tapasztalatokkal, még nőtlen, bár egyre inkább csendes irigységgel figyeli házas barátait. Jelenleg nincs barátnője, semmilyen szoros érzelmi kapcsolata, kicsit könyvmoly, makacs pókerjátékos, szereti a vitorlásokat, a lovakat és a puskákat, szabadságát táborozással, horgászással tölti. Persze mindezt eddig is tudta, de csak széteső tényszilánkok formájában. Nagyon különös volt ez az érzés, ahogy hirtelen egyetlen integrált organizmusnak látta magát, ez a felismerés, hogy minden egyes tulajdonsága egy átfogó mintázat apró, de nélkülözhetetlen eleme.