Hosszú, alacsony épületekből álló komplexum volt, csupa lágy hajlat és változatos szín, hatalmas ősfák árnyékában egy tisztáson. Mögötte dombok és erdők nyúltak egy széles, barna folyó felé, éjszaka pedig időnként roppant növényevők bőgése, vagy kardfogú tigris hátborzongató üvöltése hallott.

Everard száraz torokkal lépett ki az időfülkéből — egy nagyobbacska, jellegtelen fémdobozból. Úgy érezte magát, mint amikor a Hadseregben töltött első napján, tizenkét évvel ezelőtt — vagy tizenöt-húsz millió múlva, ha úgy tetszik. Magányosnak és elveszettnek érezte magát, és valami méltóságteljes ürügyre vágyott, amivel otthagyhatja az egészet. Nem sok vigaszt lelt a többi fülke, és a többi ötven-valahány fiatal férfi és nő látványában sem. A rekruták lassan suta csapattá verődtek össze. Eleinte nem szóltak egymáshoz, csak bámultak a többiekre. Everard észrevett egy Hoover-gallért és egy keménykalapot: az 1954-es és azutáni öltözködési és hajviseleti stílus. Honnan jött ez a lány abban az irizáló, testhezálló térdnadrágban, zöldre rúzsozott szájjal és fantasztikusan hullámos sárga hajjal? Vagyis inkább… mikorról?

Egy huszonöt év körülinek látszó férfi állt éppen Everard mellett: szemlátomást angol volt, tweedzakós, lóarcú. Kifogástalan modora mögött valami vad keserűség rejtőzött.

— Hello — szólította meg Everard. — Akár meg is ismerkedhetnénk egymással — Megmondta a nevét, és hogy honnan jött.

— Charles Whitcomb, London, 1947 — mondta a másik szégyenlősen. — Éppen most szereltek le a Királyi Légierőtől, és ez jó lehetőségnek tűnt. De most már nem vagyok annyira biztos ebben.

— Pedig lehet, hogy az — mondta Everard a fizetségre gondolva. Alapból évi tizenötezer! De hogyan számolják az éveket? Nyilván a ténylegesen megélt idő alapján.

Egy férfi közeledett feléjük. Karcsú fiatal fickó volt testhez simuló szürke egyenruhában és mélykék köpenyben, ami úgy csillogott-villogott, mintha csillagokat szőttek volna bele. Kellemes arca volt, mosolygott, és tökéletesen, semleges kiejtéssel beszélt: