
Másnap Holazon útnak indult, a király pedig dicsekedni kezdett a koronatanács előtt, hogy micsoda szerzeményt vár; nem is titkolhatta volna, hiszen már el is rendelte, hogy a palota kertjében, ahol a legszebb kristályok nőnek, kalitkát építsenek vastag vasrudakból.
Az udvaroncok nagyon megrémültek. Látván, milyen hajlíthatatlan a király, a palotába hívattak két bölcs homológust. A király szívesen fogadta őket, mert kíváncsi volt, mit beszél majd Szalamid és Taladon, a két tudós, a sápadt lényről; hátha olyasmit is tudnak róla, amit ő még nem ismer.
— Igaz-e — kérdezte, mihelyt azok, illő tiszteletadás után, fölemelkedtek —, hogy a homosz a viasznál is lágyabb?
— Igaz bizony, Felség — bólogatott a két tudós.
— És az is igaz, hogy az arcuk alján levő réssel különféle hangokat tudnak adni?
— Igaz, Felség, sőt még az is igaz, hogy ebbe a résbe a homosz különféle dolgokat töm, aztán mozgatni kezdi a feje alsó részét, amely zsanérral van a felsőhöz erősítve, ily módon felaprítja ama dolgokat, majd beszippantja őket a belsejébe.
— Különös szokás, már hallottam róla — szólt a király. — De mondjátok, bölcseim, miért csinálja ezt?
— Erre vonatkozólag négy elmélet van, Felség — felelték a homológusok. — Az első szerint. azért teszi, hogy megszabaduljon a fölös méregtől (mert hihetetlenül mérges). A második szerint csak a pusztítás kedvéért csinálja, ugyanis legfőbb örömét abban leli. A harmadik elmélet szerint puszta mohóságból, mert mindent elnyelne, ha tehetné, a negyedik…
