— Jól van, jól van! — vágott közbe a király. — És az igaz-e, hogy vízből van, de mégis olyan átlátszatlan, mint az a báb a gyűjteményemben?

— Az is igaz! Belsejében rengeteg nyálkás cső van, azokban keringenek a folyadékok; vannak köztük sárgák, vannak gyöngyszínűek, de legtöbb a piros, ez hordozza az oxigénnek vagy élenynek nevezett szörnyű mérget: aminek ez a gáz közelébe kerül, nyomban rozsdává marja vagy lángra lobbantja. Ezért aztán a homosz is gyöngyszínű, sárga vagy rózsás. Ámde, felséges urunk, alázatosan kérünk, kegyeskedjél letenni arról a gondolatról, hogy eleven homoszt hozatsz ide, mert ez a lény minden más teremtménynél erősebb és gonoszabb…

— Fejtsétek ezt ki tüzetesebben! — buzdította a király a bölcseket, azt színlelve, hogy kész hajlani tanácsukra. Pedig valójában csak roppant kíváncsiságát akarta kielégíteni.

— A lényeket, amelyek közé a homosz is tartozik, kocsonyásoknak nevezik, uram. Szilikonidákra és proteidákra osztjuk őket; az előbbiek állaga sűrűbb, ezért kovalényeknek is nevezik őket; az utóbbiak lazább felépítésűek, s a különböző szerzőknél más-más néven szerepelnek, úgymint: a nagy Pollimeder ragacsoknak vagy csirizeknek nevezi őket, Tricefalosz Arboridosz pempőknek vagy pudingoknak, végül Rézfejű Analcimander nyálkaszemű csuszpájzoknak…

— Hát igaz, hogy még a szemük is nyálkás? — érdeklődött mohón Boludár király.

— Az bizony, uram. Ezek látszólag gyenge és törékeny lények, amelyek ha hetven lépcsőfokról lepottyannak, már csak egy vörös tócsa marad belőlük, velük született ravaszságuk folytán veszedelmesebbek az Asztrális Gyűrű minden örvényénél és zátonyánál együttvéve! Ezért hát könyörgünk, Felség, hogy az ország javára való tekintettel…