— Ez az — ujjongott a Kvarclovag —, gondolkodás nincs, de ha kell, akkor van! Így vagy úgy, enyém lesz a kincs! — És továbbmasírozott, léptei recsegtek, mintha kristályokat törne-zúzna; dölyfösen dübörgött végig Fűgida utcáin, és a város lakosai keserű szívvel figyelték fehér függönyeik mögül. Így robogott, mint egy megvadult meteor a Tejúton, mikor messziről magányos kis alakot pillantott meg.

Bárion volt az, akit Jégszájúnak is neveztek, a krionidák legnagyobb bölcse. Nekiveselkedett a lovag, hogy egy csapással összezúzza, de Bárion félrelépett az útjából, és felmutatta két ujját; nem tudta a Kvarclovag, hogy mit jelent ez, de visszafordult, és megint rárontott az ellenségre, hanem Bárion megint ellépett előle, és gyorsan felmutatta egyik ujját. Elcsodálkozott a lovag, lépte meglassúdott, noha már visszafordult, hogy újra rohamozzon. Gondolkodóba esett, s a közeli házakról folyni kezdett a víz, de ő nem vette észre, mert Bárion most meg lefelé, a földre mutogatott. Törte a fejét a rabló, hogy mit akarhat a kis öreg a néma jeleivel, s Iába alatt megnyílt a jég, felbuggyant a fekete víz, a lovag a mélybe zuhant, és mielőtt újra elmondhatta volna: — Gondolkodás nincs! — már el is nyelte a jég. Kérdezték aztán Báriont a megmentett, hálás krionidák, mit is akart mondani azokkal a jelekkel, amelyeket a félelmetes űrlovagnak mutogatott.

— Egyszerű a dolog — felelte a bölcs. — A két ujjam azt jelentette, hogy vele együtt ketten vagyunk. Az egy ujjam, hogy hamarosan egyedül maradok. Aztán lefelé mutogattam, jelezve, hogy megnyílik alatta a jég, és örökre elnyeli az óceán fekete mélye. De ő persze egyiket sem értette meg.

— Ó, bölcsek bölcse! — álmélkodtak a krionidák. Hogy adhattál ilyen jeleket a rettenetes, kóbor űrlovagnak? Gondold el, mi lett volna, ha megérti, és nem csodálkozik! Hiszen akkor nem hevíti fel a gondolkodás, és nem nyeli el a feneketlen mélység…