— Ettől egy percig sem féltem — felelte hideg mosollyal Jégszájú Bárion —, hiszen előre tudtam, hogy nem ért meg semmit. Ha csak egy csöpp ész is szorult volna belé, akkor nem jön ide. Hiszen mit ér egy napsütésben lakó lény gázkincsekkel meg ezüst jégcsillagokkal?
A krionidák elámultak a bölcs nagy bölcsességén, s megnyugodva hazatértek otthonukba, ahol kellemes fagy várta őket. Azóta senki sem próbálta megtámadni Krióniát, mert nincs több ostoba zsiványa Világmindenségben; ámbátor némelyek szerint akadnának még jócskán, csak nem tudják az utat.
AZ URÁNFÜLEK
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillagmérnök, aki csillagokat gyújtogatott, hogy legyőzze a sötétséget. Elment ez a csillagmérnök az Androméda-ködbe, mikor az még csupa fekete felhő volt. Gyorsan megpörgette az egészet, s amikor már forgott, elővette a sugarait. Háromféle volt: vörös, lila és láthatatlan. Rásózott az elsővel egy csillaggolyóbisra, mire abból nyomban vörös óriás lett, de a köd még nem vált világosabbá. Megcsippentette a második sugárral, ettől már fehérre izzott. Odaszólt az inasának: — Vigyázz rá! — és elment, hogy a többi csillagot is kigyújtsa. Az inas várt ezer évet, még ezret, de a mérnök csak nem jött vissza. Elunta a várakozást. Rácsördített a csillagra, mire az fehérből kékké vált. Ez tetszett neki, s azt hitte, most már mindent tud. Tovább akarta izzítani, de megégette magát. Belekukucskált a csillagmérnök otthagyott ládájába, de semmi sem volt benne, túlságosan is semmi: a láda fenekét se látta. No, kitalálta, hogy ez a láthatatlan sugár. Rá akart vele húzni a csillagra, csak azt nem tudta, hogyan. Hát fogta a ládát, és belevágta az egészet a tűzbe. Felfénylett erre minden felhő Androméda-szerte, mintha százezer nap gyúlt volna ki, és nappali világosság támadt az egész ködben.