Megörült az inas, de nem sokáig örülhetett, mert a csillag felrobbant. Repülve jött a csillagmérnök, látván a bajt, és hogy semmi kárba ne vesszen, elkapta a tűzfoszlányokat, és bolygókat csinált belőlük. Az elsőt gázból gyúrta, a másodikat szénből, a harmadikhoz már csak a legnehezebb fémek maradtak, ebből tehát aktinida-gömb lett. A csillagmérnök meglóbálta, elhajította, s azt mondta: — Százmillió év múlva visszajövök, megnézem, mi lett belőle. — Azzal elrepült megkeresni az inasát, mert az ijedtében kereket oldott.

A bolygón pedig, amely az Aktinia nevet kapta, létrejött egy hatalmas állam: a platinidáké. Ezek a platinidák olyan nehezek voltak, hogy csak az Aktinián tudtak járni-kelni, más bolygókon beszakadt alattuk a föld, és egyetlen kurjantásuktól leomlottak a hegyek. De a saját bolygójukon nemigen kurjongattak, inkább lábujjhegyen jártak, mert uralkodójuk, Tóriás, szerfölött kegyetlen volt. Platina hegybe vájt palotában lakott, hatszáz hatalmas teremben, de mindegyikben csak egy-egy karja fért el, olyan iszonyú nagy volt. Kijönni ugyan nem tudott a palotából, de szörnyen gyanakvó lévén, mindenütt kémeket tartott, és kapzsiságával is gyötörte alattvalóit.

A platinidáknak éjszaka nem volt szükségük lámpára vagy tűzre, mert bolygójuk minden hegye radioaktív volt, s fényüknél még újholdkor is meg lehetett találni az elveszett gombostűt. Nappal, mikor túl forrón tűzött a nap, a platinidák a hegyek barlangjaiban szundikáltak, csak éjszaka mentek le a fémvölgyekbe. De a gonosz Tóriás megparancsolta, hogy a kohókba, melyekben a platinaötvözeteket olvasztják, dobjanak nagy urántömböket, és országszerte közhírré tétette: minden platinida köteles jelentkezni a királyi palotában, hogy mértéket vegyenek róla, és új páncélt kapjon. Kaptak mellvértet, sisakot, kesztyűt, lábvértet, páncélinget, s mindez világított, hiszen a páncél uránlemezből volt, de a fülek fénylettek a legerősebben.Ettől fogva a platinidák nem gyűlhettek össze tanácskozni, mert ha csődület támadt, rögtön felrobbantak. Magányosan kellett életüket tengetniük, egymást messze elkerülve, nehogy bekövetkezzen a láncreakció, Tóriás pedig hatszáz kezét dörzsölte örömében, és egyre újabb dézsmákkal sanyargatta népét. Pénzverdéi a hegyek szívében lázasan verték az ólomdukátokat, ólomból volt ugyanis az Aktimán a legkevesebb, s annak volt a legnagyobb ára.