— Igen, mester. Most menjek vissza a kertbe?

— …kertbe. Azt hiszem. Azt hiszem. És ne legyen több hang, hallod? — Nhemrot megcsóválta a nem-lapogató keze egyik ujját. Fél orcája összeráncolódott.

— Igen, mester.

— Mit csináltál a kertben?

— Dinnyét kapáltam — felelte Tesveer.

— Dinnyét? Á! Dinnyét — nyújtotta el a szót Nhemrot.

— Dinnyék. Dinnyék. Hát, ez persze némileg hozzájárul az eset megmagyarázásához.

Egyik szemhéja vadul hunyorgott.

Nem pusztán a Nagy Isten szólt Vorbishoz, a feje belsejében. Mindenki beszél egy exkvizítorhoz, előbb vagy utóbb. Csak állóképesség kérdése.

Vorbis mostanság nem ment le gyakran megnézni az inkvizítorokat munka közben. Az exkvizítoroknak erre nincs szüksége. Leküldte az utasításokat, megkapta a jelentéseket. Ám a különleges körülmények megérdemlik különleges figyelmét.

El kell mondani… hogy nem nagyon volt min nevetni a Kvizíció pincéjében. Mármint akkor, ha normális humorérzéked van. Nem lógtak vidám kis feliratok ezzel a szöveggel: Nem Kell Irgalmatlan Szadista Légy Ahhoz, Hogy Itt Dolgozz, De Használ!

Ám akadtak itt dolgok, melyek azt sugallták a gondolkodó emberfőnek, hogy az emberiség Teremtőjének tényleg roppant ferde fölfogása van a szórakozásról és szívében heves vágyat keltettek, hogy megrohamozza a mennyek kapuit.

A bögrék, példának okáért. Az inkvizítorok naponta kétszer kávészünetet tartottak. A bögréik, amiket mindegyikük otthonról hozott, a vízforraló kanna körül csoportosultak a központi kemence tűzterénél, ami mellesleg a bilincseket és a késeket is izzította.

A bögréken feliratok álltak, mint Emlék Tsonthaz Szent Barlangjából vagy A Világ Legjobb Apukájának. Többségük csorba volt, és nem akadt köztük két egyforma.

És aztán ott voltak a képeslapok a falon. Az a hagyomány, hogy amikor egy inkvizítor elmegy szabadságra, küld haza egy rikítóan színezett fametszetet a helyi kilátásról, valami megfelelően vidám és sikamlós üzenettel a hátoldalán.