És ott volt a fölgombostűzött, könnyes levél Első Osztályú Inkvizítor Izmale „Tata” Quoomtól, megköszönve az összes srácnak, hogy nem kevesebb, mint hetvennyolc obulust gyűjtöttek össze nyugdíjba vonulási ajándékára meg a pompás virágcsokrot Mrs. Quoomnak, továbbá közölve, hogy mindig emlékezni fog a Hármas Számú Veremben eltöltött szép időkre, és hogy kész eljönni és besegíteni bármikor, amikor nincsenek elegen.

És az egész ezt jelenti, hogy alig van olyan kegyetlensége a legtébolyodottabb pszichopatának, amit ne tudna könnyedén másolni egy normális, kedves családapa, aki csak mindennap eljár dolgozni, és el kell végeznie a feladatát.

Vorbis imádta tudni ezt. Az a férfi, aki ezt tudja, mindent tud, amit tudnia kell az emberekről.

Jelen pillanatban egy pad mellett ült, amin az feküdt, ami, legalábbis formailag, még mindig Sasho Testvér, korábbi titkára reszkető testének számított.

Fölnézett az ügyeletes inkvizítorra, aki bólintott. Vorbis odahajolt a leláncolt titkárhoz.

— A neveik? — ismételte el.

— …nem t'om.

— Tudom, hogy másolatokat adtál nekik a levelezésemről, Sasho. Ők áruló eretnekek, akik a pokolban fogják tölteni az örökkévalóságot. Csatlakozni akarsz hozzájuk?

— …nem tudok neveket…

— Megbíztam benned, Sasho. Te pedig kémkedtél utánam. Elárultad az Egyházat.

— …neveket nem…

— Az igazság véget vet a kínoknak, Sasho. Mondd el nekem!

— …igazság…

Vorbis sóhajtott. Aztán meglátta Sasho egyik ujját, amint begörbül és kiegyenesedik a béklyók alatt. Hívogatóan.

— Igen?

Közelebb hajolt a test fölé.

Sasho kinyitotta megmaradt fél szemét.

— …igazság…

— Igen?

— …A Teknőc Mozog…

Vorbis változatlan arckifejezéssel dőlt hátra. Az arckifejezése ritkán változott, hacsak nem akarta, hogy megtörténjen. Az inkvizítor rettegve leste őt.