— Értem — mondta Vorbis. Fölállt és odabiccentett az inkvizítornak.

— Mióta van idelent?

— Két napja, uram.

— És életben tudod tartani még…?

— Talán még két napig, uram.

— Tedd meg! Tedd meg! Elvégre — jelentette ki Vorbis — kötelességünk megőrizni az életet, amilyen hosszan csak lehet. Nemde?

Az inkvizítor annak ideges mosolyát vetette rá, aki azon fölöttese jelenlétében van, akinek egyetlen szava gondoskodhat arról, hogy bilincsbe verve kínpadra húzzák.

— Ööö… igen, uram.

— Eretnekség és hazugságok mindenhol — sóhajtotta Vorbis. — És most keresnem kell egy másik titkárt. Igazán bosszantó.

Húsz perc után Tesveer megnyugodott. Az érzéki gonosz szirénhangjai, úgy tűnt, távoztak.

Folytatta a munkát a dinnyékkel. Úgy érezte, képes a dinnyék megértésére. A dinnyék sokkal érthetőbbnek látszottak, mint a legtöbb dolog.

— Hé, te!

Tesveer fölegyenesedett.

— Nem hallak téged, feslett succubus — állította.

— Ó, dehogynem, fiú. Na már most, amit akarok, hogy tegyél, az…

— Bedugtam az ujjam a fülembe!

— Jól áll neked. Jól áll neked. Ettől úgy nézel ki, mint egy váza. Na most…

— Egy dalt dúdolok! Egy dalt dúdolok!

Preptil Testvér, a muzsika tanára úgy írta le Tesveer hangját, mint ami egy kiábrándult keselyűére emlékezteti, amely túl későn érkezett a döglött szamárhoz. A karének kötelező volt a novíciusok számára, de Preptil Testvér rengeteg kérvényezése után Tesveer különleges felmentést kapott. Nagy, kerek arcának látványa, amint elfintorodik az erőfeszítéstől, hogy örömöt szerezzen, már önmagában elég pocsék volt, de ennél is pocsékabb volt határozottan erős és elszánt hittel teli hangját hallgatni, amint előre-hátra inog a dallam körül anélkül, hogy valaha is egészen elérné.