— Nem mehetek megkérni a… — Tesveer habozott. Már a Cenobiarchával való beszélgetés gondolatától megnémult ijedtében. — Nem kérhetek meg senkit, hogy kérje meg a Nagyságos Cenobiarchát, hogy jöjjön és beszéljen egy teknősbékával!

— Változz iszappiócává és senyvedj el az ítélet tüzében! — visította a teknősbéka.

— Semmi szükség átkozódni — hördült föl Tesveer.

A teknősbéka őrjöngve föl-le ugrándozott.

— Ez nem átok volt! Hanem parancs! Én vagyok a Nagy Isten Om!

Tesveer pislogott.

Aztán megszólalt: — Nem, nem vagy ő. Már láttam a Nagy Isten Omot — lelkiismeretesen a levegőbe rajzolta kezével a szent szarvak alakját —, és ő nem teknősbéka alakú. Ő sasként vagy oroszlánként vagy hatalmas bikaként jő el. Van egy szobor a Nagytemplomban. Hét könyök magas. Van rajta bronz meg minden. Pogányokat tipor el. Nem tiporhatsz el pogányokat, ha teknősbéka vagy. Úgy értem, nem tudnál mást tenni, mint vetni rájuk egy jelentőségteljes pillantást. A szobornak igazi aranyból vannak a szarvai. Ahol régebben laktam, állt egy könyöknyi magas szobor a szomszédos faluban és az is bika volt. Szóval ebből tudom, hogy nem te vagy a Nagy Isten — szent szarvak — Om.

A teknősbéka lecsillapodott.

— Hány beszélő teknősbékával találkoztál már? — firtatta gúnyosan.

— Nem tudom — válaszolta Tesveer.

— Hogy érted azt, hogy nem tudod?

— Hát, lehet, hogy mindegyik tud beszélni — felelte lelkiismeretesen Tesveer, szemléltetve azt a nagyon egyéni fajta logikát, aminek az Extra Dinnyéket köszönhette. — Talán csak akkor nem mondanak semmit, amikor ott vagyok.