Ezek nem azok a könyvek, amelyekben a múlt eseményei, mint dugóra tűzött megannyi pillangó, rögzítve vannak. Ezek azok a könyvek, amelyekből a történelem fakad. Több mint húszezer van belőlük; mindegyik tíz láb magas, ólomba kötött, és a betűk oly parányiak, hogy nagyítóval kell őket olvasni.

Amikor az emberek azt mondják „Meg van írva…”, akkor az itt van megírva.

Kevesebb metafora létezik világszerte, mint hiszik.

Minden hónapban az apát és két rangidős szerzetes bemegy a barlangba, ahol a könyveket tárolják. Régebben ez egyedül az apát kötelessége volt, ám két további megbízható szerzetest is bevontak az 59. apát sajnálatos esete után, aki egymillió tallért nyert kis összegű fogadásokkal, mielőtt szerzetestársai utolérték.

Ráadásul, veszélyes oda egyedül bemenni. A Történelem puszta töménysége, amint hangtalanul hóviharzik ki a világba, lehengerlő lehet. Az idő narkotikum. Túl sok belőle kioltja az életed.

A 493. apát összekulcsolta ráncos kezét és megszólította Lu-Tzét, egyik legidősebb szerzetesét. A rejtett völgy tiszta levegője és zavartalan élete olyan, hogy attól minden szerzetes nagy kort ér meg; ráadásul, ha minden nap az Idővel dolgozol, valamicske belőle hajlamos átragadni rád.

— A helyszín Omnia — mondta az apát —, a klaccsi tengerparton.

— Emlékszem — válaszolta Lu-Tze. — Nem ott volt az a fiatal, Tsonthaz nevezetű fickó?

— A dolgokat muszáj… gondosan megfigyelni — szögezte le az apát. — Vannak feszültségek. Szabad akarat, eleve elrendelés… a jelképek hatalma… fordulópont… te mindent tudsz erről.

— Nem voltam Omniában már vagy, ó, annak bizony hétszáz éve — felelte Lu-Tze. — Száraz hely. Nem hinném, hogy akad az egész országban egy tonnányi jó termőföld.

— Akkor eredj! — szólította föl az apát.