Tesveer vállat vont s visszatért a dinnyékhez.

Biza, a Nagy Isten Om monda esmét az Tesveernek, a Választottnak nékie:

— Psszt!

Tesveer tétovázott. Valaki határozottan beszél hozzá a levegőből. Talán egy démon. A novíciusok mestere, Nhemrot Testvér szigorúan ítélt a démonok témájában. Tisztátalan gondolatok és démonok. Az egyik vezet a másikhoz. Tesveer aggasztó módon tudatában volt annak, hogy alighanem rég esedékes számára egy démon.

A teendő az, hogy legyen eltökélt és ismételgesse a Kilenc Alapvető Aforizmát.

Esmét a Nagy Isten Om monda az Tesveernek a Választottnak nékie:

— Süket vagy, fiú?

A kapa koppant a perzselődő talajon. Tesveer megpördült. Ott voltak a méhek, a sas, és, a kert túlsó végén, a vén Lu-Tze Testvér ábrándosan hányta vasvillával a trágyadombot. Az imamalmok megnyugtatóan örvénylettek a falakon.

A levegőbe rajzolta a jelet, amivel Ishkible Próféta elűzte a szellemeket.

— Kotródj mögém, démon — motyogta.

— Mögötted vagyok.

Tesveer megint megfordult, jó lassan. A kert még mindig üres volt.

Elmenekült.

Számos történet jóval eleje előtt elkezdődik, és Tesveer históriájának eredete sok ezer évvel születése előttre tehető.

Istenek miriádjai léteznek a világon. Olyan sűrűn rajzanak, akár a heringikrák. Legtöbbjük túl apró ahhoz, hogy látható legyen és sohasem válik imádás tárgyává, legalábbis nem baktériumoknál nagyobb lények körében, azok meg sohasem imádkoznak és nem követelnek sokat csodák tekintetében.

Ők a kisistenek — az olyan helyek szellemei, ahol két hangyaösvény keresztezi egymást, odalent a fű gyökerei közt föllelhető mikroklímák istenei. És legtöbbjük így is marad.