Mert aminek híjával vannak, az a hit.

Azonban egy maroknyi továbbmegy nagyobb dolgok felé. Bármi kiválthatja ezt. Egy pásztor, aki egy elveszett bárányt keres, megtalálja a hangabokrok közt és rááldoz egy-két percet, hogy építsen egy kicsiny kőhalmot általános köszönetképpen bármilyen szellemnek, ami esetleg ott lakozik. Vagy egy sajátos alakú fát összefüggésbe hoznak egy betegség gyógymódjával. Vagy valaki csigavonalat vés egy magányos sziklára. Mert amit az istenek igényelnek, az a hit, és amire az embereknek szüksége van, azok az istenek.

Itt gyakran meg is áll a dolog. De néha továbbmegy. További köveket tesznek hozzá, további sziklákat állítanak föl, egy templom fölépül azon a helyen, ahol valaha a fa állt. Az isten ereje növekszik, hívei hite benne úgy emeli a magasba, akár ezer tonna rakéta-üzemanyag. Néhány szerencsés számára a határ a csillagos ég.

És, nagy ritkán, még az sem.

Nhemrot Testvér tisztátalan gondolatokkal küszködött rideg cellája magányában, amikor meghallotta a buzgó hangot a novíciusok hálóterméből.

A Tesveer fiú hason feküdt reszketve és imafoszlányokat makogva Om szobra előtt, amely tüzes istennyila megnyilatkozásában ábrázolta Őt.

Van valami hátborzongató ebben a fiúban, gondolta Nhemrot. Mégpedig az a mód, ahogy rád néz, amikor beszélsz, mintha tényleg odahallgatna.

Kiballagott, és megbökte az arcra borult legényt a nádpálcája végével.

— Kelj föl, fiú! Mégis mit képzelsz, mit csinálsz a hálóteremben a nap kellős közepén? Mmm?

Tesveemek sikerült megpördülnie, miközben továbbra is a földre tapadt, és megmarkolta a pap bokáját.

— Hang! Egy hang! Beszélt hozzám! — nyöszörögte.

Nhemrot szuszogott. Á. Ez hazai talaj. A hangok pont Nhemrot kolostorterülete. Állandóan hallotta őket.

— Kelj föl, fiú! — ismételte meg, kissé kedvesebben.

Tesveer talpra állt.