Ő, ahogy Nhemrot már korábban panaszolta, túl öreg volt rendes novíciusnak. Nagyjából tíz évvel öregebb. Adjatok nekem egy hét évesnél nem idősebb fiút, Nhemrot mindig ezt kérte.

De Tesveer novíciusként fog meghalni. Amikor a szabályokat alkották, nem vettek számításba olyasmit, mint Tesveer.

A fiú nagy, vörös, becsületes arca fölnézett a novíciusok mesterére.

— Ülj le az ágyadra, Tesveer! — utasította Nhemrot.

Tesveer azonnal engedelmeskedett. Tesveer nem ismerte az „engedetlenség” szó jelentését. Ez csak egyike volt a számtalan szónak, amiknek nem ismerte a jelentését.

Nhemrot leült mellé.

— Na most, Tesveer — mondta —, tudod, mi történik azokkal, akik valótlanságokat mondanak, ugye?

Tesveer elpirulva bólintott.

— Jól van. És most számolj be ezekről a hangokról!

Tesveer a csuhája szegélyét csavargatta a kezében.

— Inkább olyan volt, mint egyetlen-egy hang, mester — felelte.

— …mint egyetlen-egy hang, mester — ismételte meg Nhemrot Testvér. — És mit mondott ez a hang? Mmm?

Tesveer tétovázott. Most, hogy jobban meggondolja, a hang nem mondott valami sokat. Csak megszólalt. Egyébként is, nehéz volt Nhemrot Testvérrel beszélgetni, akinek megvolt az az ideges szokása, hogy a beszélő ajkára sandított és megismételte az utolsó néhány szót, gyakorlatilag ugyanúgy, mint az illető. Valamint egyfolytában megérintette a dolgokat — falakat, bútorokat, embereket —, mintha attól félne, hogy a világegyetem eltűnik, ha nem fogja állandóan. És olyan súlyos ideges arcrángatózása volt, hogy az izomvonaglásoknak sorba kellett állnia. Nhemrot Testvér tökéletesen normálisnak számított azok közt, akik túléltek ötven évet a Citadellában.

— Hát… — kezdte Tesveer.

Nhemrot Testvér föltartott egy csontos kezet. Tesveer ki tudta venni benne a halványkék ereket.

— És biztos vagyok benne, hogy tudod, kétféle hang létezik, amelyeket meghallhatnak az egyháziak — jelentette ki a novíciusok mestere. Egyik szemöldöke rángatózni kezdett.