— Igen, mester. Dorgal Testvér elmondta ezt nekünk — válaszolta jámboran Tesveer.

— …elmondta ezt nekünk. Igen. Néha, amikor Ő végtelen bölcsességében úgy látja jónak, az Isten beszél kiválasztottjához és az nagy prófétává válik — közölte Nhemrot. — Na már most, biztos vagyok benne, hogy nem merészeled magadat ezek egyikének tekinteni? Mmm?

— Nem, mester.

— …mester. De vannak másféle hangok — folytatta Nhemrot Testvér, és most hangja enyhe tremolóba kezdett —, csábító és hízelkedő és meggyőző hangok, ugye? Hangok, amik mindig azt lesik, hogy mikor találnak minket felvértezetlen?

Tesveer megnyugodott. Ez ismerősebb téma volt.

Minden novícius tudott az ilyenféle hangokról. Kivéve, hogy rendszerint meglehetősen nyílt dolgokról beszéltek, mint az éjszakai mesterkedések gyönyörűségei és a lányok általában vett kívánatossága. Ami mellesleg mutatja, hogy még nagyon laikusok voltak, amikor hangokra került a sor. Nhemrot Testvérnek olyasféle hangok jutottak, amelyek, ezekhez képest, egy teljes oratóriumnak feleltek meg. A merészebb hangok némelyike szerette rávenni Nhemrot Testvért arra, hogy a hangok témájáról beszéljen. Úgy vélték, a pap önmagában kész okulás. Különösen, amikor a szája sarkában megjelentek a habzó nyál kis buborékjai.

Tesveer hallgatta.

Nhemrot Testvér volt a novíciusok tanára, de nem ő volt a novíciusok tanára. Ő csak annak a csoportnak volt a mestere, amelyikbe Tesveer is tartozott. Akadtak mások is. Lehetséges, hogy valaki a Citadellában tudta, hány van belőlük. Mindig van valahol valaki, akinek az a dolga, hogy tudjon mindent.

A Citadella elfoglalta Kom városának teljes közepét, a Klaccs sivatagai és Howondaföld dzsungelei közt elterülő térségben. Mérföldekre nyúlt, templomai, szentélyei, iskolái, kollégiumai, kertjei és tornyai egymásba és egymás köré növekedtek azt a látszatot keltve, hogy egymillió termesz mind megpróbálja megépíteni a maga dombját, méghozzá egyszerre.