Amikor fölkelt a nap, a központi Templom kapuján a visszavert fény lobbot vetett, mint a tűz. Az ajtószárnyak bronzból készültek és száz láb magasak voltak. Rajtuk, ólomba ágyazott aranybetűkkel, álltak a Parancsolatok. Mostanáig ötszáztizenkettő volt belőlük, és kétségtelen, hogy a következő próféta majd hozzájuk teszi a magáét.

A nap visszatükrözött csillogása le- és ráragyogott a hitben-erősek tízezreire, akik odalent munkálkodtak a Nagy Isten Om nagyobb dicsőségére.

Valószínűleg senki sem tudta, hogy pontosan hányan vannak. Bizonyos dolgok valahogy láncreakciót idéznek elő. Kétségtelen, hogy csak egyetlen-egy Cenobiarcha van, a Legfőbb Enmagam. Ez bizonyos. És hat Főpap. És harminc alacsonyabb rangú Enmagam. És püspökök, esperesek, alesperesek és papok százai. És novíciusok, mint patkányok a magtárban. És kézművesek és bikatenyésztők és kínvallatók és Veszteg Szüzek…

Nem számít, miben vagy jártas, mindig kerül hely számodra a Citadellában.

És ha jártasságod a helytelen kérdések föltevésében vagy a helyénvaló háborúk elvesztésében nyilvánul meg, az a hely esetleg lehet a tisztaság kemencéiben vagy a Kvizíció igazságszolgáltató vermeiben.

Hely mindenkinek. És mindenki a helyén.

A nap letűzött a templomkertre.

A Nagy Isten Om megpróbált egy dinnyeinda árnyékában maradni. Itt valószínűleg biztonságban van, itt, ezeken a falakon belül, körös-körül az imatornyokkal, de nem lehetsz elég óvatos. Egyszer már mázlija volt, de vakmerőség lenne arra számítani, hogy megint szerencséje lesz.

Az a gond, ha isten vagy, hogy nincs senkid, akihez imádkozhatnál.

Eltökélten mászott a trágyát lapátoló öregember felé, míg úgy nem ítélte, jelentékeny megerőltetés után, hogy hallótávolságon belülre ért.