Csontig fagyva ült fel és bámult körbe az üres házban, hogy maga köré csavarja annak valóságosságát, mint valami takarót. Kinézett az ablakon a csillagokra, kapaszkodót keresve, de a hideg már beférkőzött szívébe. Azok ott nem a szeretett nyári csillagok voltak, az ismerős Kordé, a Sólyom, a Táncosok vagy a Hattyúszív. Másféle csillagoknak tűntek, a kiszáradt földek csendes, kicsiny csillagainak, melyek sohasem kelnek fel vagy nyugodnak le. Tudta a nevüket is valaha, amikor még ismerte a dolgok igaz nevét.

— El innen! — szólt rájuk fennhangon, és feléjük intett a balszerencse elűzésére szolgáló mozdulattal, melyet még tízesztendősen tanult. Tekintete a ház nyitott ajtaja felé fordult, azon túl a saroknál összegyűlt árnyak felé, ahol képzeletében a sötétség alakot öltött, összesűrűsödött és felemelkedett.

De mozdulatával, bár hatalmat nem oltott belé, felébresztette magát. Az ajtón túli árnyak csupán árnyak voltak. Az ablakon túli csillagok Óceánföld egén ragyogtak, s részben elhalványodtak már a hajnal első fényétől.

Csak ült, vállai köré tekerve a birkabőrt és figyelte, ahogy a csillagok elveszítik ragyogásukat a nyugati égen, figyelte a növekvő fényességet, figyelte a világ életre kelő színeit, az elkövetkező nap változásainak kezdetét. Bánatot érzett, nem tudta miért, a valami kedves dolog örökre való elvesztése feletti kín és szomorúság bánatát. Hozzászokott már, annyi kedves dolgot őrzött és annyit elveszített; de ez a szomorúság oly nagy volt, hogy úgy tűnt, nem is az övé. A dolgok mélyéről fakadó szomorúságot érzett, a hajnal fényétől sem enyhülő bánatot. Álmában akaszkodott rá, és ébren is vele maradt.

Kis tüzet gyújtott a nagy kandallóban, azután kiment a barackfákhoz és a tyúkólhoz, hogy összeszedje a reggelire valót. Éger érkezett az ösvényen, amely északon felfut a szirtekig; csak sétált egyet a reggel első fényénél, így magyarázta. Elcsigázottnak tűnt, és Karvaly ismét megütközött az arcára olvadt szomorúságon, amely visszatükrözte saját álmának ragaszkodó búskomorságát.