Magukhoz vettek egy-egy kupa hígan forralt zabkását, amit Gont vidéki népei szívesen ittak, egy-egy főtt tojást és barackot. A kandalló mellett ettek, minthogy a hegy árnyékában túl hideg volt ahhoz a reggel, hogy kint üldögéljenek. Ezt követően Karvaly a lábasjószág után nézett; megetette a tyúkokat, magot szórt szét a galamboknak, kieresztette a kecskéket a rétre. Amikor visszatért, ismét az ajtó melletti padra ültek le. A nap még nem emelkedett a hegy fölé, de a levegő már száraz volt, és egyre melegedett.

— Mondd hát el, Éger, mi hozott ide! De minthogy Kútfő felől jöttél, előbb azt beszéld el, hogy mennek a dolgok a Nagy Házban?

— Nem jártam odabent, nagyuram.

— Ó! — A hangsúly semleges, de a pillantás metsző volt.

— Csak a Lappang-ligetben volt dolgom.

— Á! — A hangsúly semleges, ezúttal a pillantás is. — A formamester jól van?

— Úgy mondta; „Vidd el szeretettel és tisztelettel telt üzenetem a nagyúrnak: bár újfent együtt járhatnánk a Liget árnyas ösvényeit, ahogyan valaha tettük!”

Karvaly szomorkásan mosolyodott el. Csak kis idő múlva szólalt meg: — Úgy hát. De gondolom, több mondanivalóval küldött hozzám.

— Próbálok rövid lenni.

— Előttünk az egész nap. És szeretem az elejétől hallani a történeteket.

Így hát Éger az elején kezdte a történetét.

Egy boszorkány fiaként született Elini városkában, Taón-szigeten, a Hárfások Szigetén.

Taón az Éa-tenger déli szélén fekszik, nem messze onnan, ahol Szoléa hevert, mielőtt alámerült a habokba. Ez volt Óceánföld szíve az ősidőkben. Az ottani szigeteken már királyok és varázslók döntöttek országok és városok sorsáról, amikor Enyhely még hadakozó törzsek otthona volt, és Gont-szigetet csak medvék uralta vadon borította.