Karvaly bólintott. — Kellemes lesz az idő éjszaka — mondta.

Az éj valóban kellemes volt, dél felől hűs tengeri szél enyhítette, az eget fehéren ragyogták be a nyári csillagok, kivéve ott, hol a hegy széles csúcsa derengett sötéten. Éger leterítette a szalmamatracot és a birkabőrt, vendéglátója ajándékait a fűben, ugyanoda, ahol korábban is elszenderedett.

Karvaly a ház nyugati falánál kialakított, kis hálókuckóban heveredett le. Fiatal fiúként is ott aludt, amikor még Oromon lakott a házban, és ő inasként szolgálta. Tehanu pihent ott az utóbbi tizenöt esztendőben, mióta lányuknak tekintették. Tehanu és Tenar nélkül, ha a nagyobb helyiség sötét hátsó sarkában álló közös ágyat választotta, megérezte magányát, és ezért inkább rászokott, hogy az alkóvban alszik. Kedvelte a keskeny ágyat, amely a ház vastag falából emelkedett ki, közvetlenül az ablak alatt. Ott mindig jól aludt. Kivéve azon az éjjelen.

Még éjfél előtt kiáltás ébresztette fel, hangok kintről. Felugrott és az ajtóhoz ment. Éger küzdött rémálmával, és álomtól tompa hangon kiáltott újra, majd felpattant, mintha pániktól és fájdalomtól riadt volna meg. Vendéglátója elnézéséért esedezett, és annak hívására azt válaszolta, inkább üldögélne még egy kicsit a csillagok alatt. Karvaly visszafeküdt. Éger nem ébresztette fel újra, ám a mágust így sem pihentette az alvás.

Álmában kőfal mellett állt egy hosszú domboldalon, a gerinc közelében, körötte a száraz szürke fűvel borított meredély a homályból a sötétség felé lejtett. Tudta, hogy járt már ott korábban, állt már ott korábban, de nem emlékezett, mikor, vagy miféle hely is volt az. Valaki állt a fal túloldalán, a lejtő alja felőli oldalon, de nem túl távol. Arcát nem látta, csak hogy egy magas férfi az, köpönyegben. Tudta, hogy a férfi ismeri őt. Meg is szólította, az igaz nevét használva. Csak annyit mondott: — Hamarosan itt leszel, Kóbor.