— Haja sötét volt, de vöröses aranyszín csillogás rejlett benne — mesélte.

Nem volt képes elrejteni szerelmét a nő elől, és mikor amaz megtudta, viszonozta. Boszorkánnyá érett-e addigra, avagy sem — így mondta —, nem törődik ezzel. Szerinte egymásnak születtek, munkában és életben egyaránt; szerette a férfit, és szívesen hozzáment feleségül.

Így hát összeházasodtak, és a legnagyobb boldogságban éltek egy esztendeig, és a következő esztendő feléig.

— Semmi gond nem volt, míg el nem érkezett gyermekünk világrajövetelének napja — folytatta Éger. — A bábák próbálták meggyorsítani a szülést füvekkel és varázslattal, de mintha maga a gyermek nem akarta volna elhagyni őt. Nem lehetett elválasztani. Nem akart megszületni. És nem született meg. Magával vitte Liliomot.

Hosszú szünetet tartott. — Nagyon boldogok voltunk együtt.

— Hallom a hangodból.

— És a fájdalom is csak ehhez mérhető.

Az öreg bólintott.

— Kibírtam valahogy — mondta Éger. — Tudja, hogy van ez. Nem maradt túl sok okom tovább élni, vagy hát én így láttam, de el tudtam viselni.

— Igen.

— Végül eljött a tél. Két hónappal Liliom halála után. És egy álmot hozott. Újra láttam őt álmomban.

— Mondd el!

— Egy domboldalon álltam. Kicsivel lentebb, hosszában fal futott végig a meredélyen, alacsony, mintha határt jelölne, mint a legelők közti kerítés a birkáknak. Ő a fal túloldalán állt, még lentebb. Ott sötétebb volt.

Karvaly ismét bólintott. Vonásai kőkeménnyé merevedtek.

— Magához hívott. Hallottam a hangját, ahogyan a nevemen szólít, és elindultam felé. Tudtam, hogy halott, tudtam álmomban is, de örömmel mentem hozzá. Alakját nem láttam tisztán, de odamentem, hogy vele legyek. És ő átnyúlt a falon. Az csak a mellkasomig ért. Azt hittem, a gyermek is vele lesz, de nem volt ott. Felém nyújtotta kezét, és én is feléje nyúltam, és megfogtuk egymás kezét.