— Megérintetted?

— Oda akartam menni hozzá, de nem tudtam átjutni a falon. A lábaim nem mozdultak. Próbáltam magamhoz húzni, és ő is jönni akart, úgy tűnt, mintha képes is lenne rá, de a fal ott állt közöttünk. Nem tudtunk átjutni rajta. És akkor áthajolt és megcsókolt és a nevemet mondta. És azt mondta még: „Szabadíts ki!”

— Azt hittem, ha igaz nevén szólítom, akkor talán ki tudom szabadítani, át tudom hozni a falon, és ezért kértem: „Jöjj velem, Mevre!” Erre ő így válaszolt: „Ez nem az én nevem, Hara, nem az én nevem többé már.” És elengedte a kezemet, pedig próbáltam tartani. Felkiáltott: „Szabadíts ki, Hara!” De már távolodott, bele a sötétségbe. A fal túloldalán teljesen sötétbe veszett a domboldal. A nevét kiáltottam, azután a köznapi nevét, de ő csak távolodott. Azután felébredtem.

Karvaly hosszan, mereven nézett látogatójára. — Megmondtad a neved, Hara.

Éger maga is megdöbbent, és vennie kellett néhány mély lélegzetet, de azután kétségbeesett bátorsággal nézett fel. — Kiben bízhatnék meg jobban? — kérdezte.

Karvaly komoran köszönte meg. — Megpróbálok rászolgálni a bizalmadra — mondta. — Mondd, tudod te egyáltalán, hogy miféle hely az — a fallal?

— Nem ismertem fel. De azóta már tudom, hogy te jártál ott.

— Igen, jártam azon a dombon. És átjutottam a falon, azon hatalom és művészet által, amellyel valaha rendelkeztem. És lementem a holtak városaiba, és beszéltem olyanokkal, kiket ismertem életükben, és némelyikük válaszolt szavaimra. De akiket valaha is ismertem, vagy akikről valaha is hallottam, beleértve Kútfő vagy Páln vagy az Angládok nagy mágusait, azok közül te vagy az első ember, Hara, akit valaha is megérintettek, mi több, megcsókoltak a falon keresztül.

Éger lehajtott fejjel és összekulcsolt kezekkel ült.

— Milyen volt az érintése? A keze még meleg volt? Hideg levegő és árnyék volt, vagy mint egy élő nő? Bocsásd meg e kérdéseket, kérlek!