Beszéd közben kinyújtotta kezét, megmutatva egy régi zúzódáshoz hasonló, sötét foltot a kézhátán és a tenyerén.

— Megtanultam, hogy ne hagyjam magam megérinteni — mondta halkan. Kóbor a másik férfi száját nézte. Saját ajkait sötét gondolatok szorították össze. — Halálos veszélyben voltál, Hara — jegyezte meg hasonlóan halkan.

— Tovább is van.

Hangja szinte taszította a csendet, és folytatta a történetet.

A következő éjjelen, amikor elaludt, ismét a szürke dombon találta magát és látta a falat, ahogy végigfut a lejtőn. Lement, remélve, hogy a feleségét találja ott. „Nem érdekel, hogy nem tud átjönni a falon, és én sem tudok átkelni rajta, ha láthatom és beszélhetek vele” mondta magának. De ha Liliom ott is volt, a férfi nem látta a többiek között; merthogy amint közelebb ért, egész tömegnyi árnyszerű alakot látott meg a fal túloldalán. Némelyiküket tisztábban és másokat homályosan, némelyiküket mintha ismerte volna és mások idegenek voltak, és mind felé nyúlkált és a nevét kiáltozta: „Hara! Hadd menjek veled, Hara! Szabadíts ki, Hara!”

— Iszonytató dolog idegenek szájából hallani az igaz nevedet — tette hozzá —, és még szörnyűbb, ha a holtak szólítanak ezen a néven.

Próbált elfordulni és visszamászni a dombtetőre, el a faltól; de lábait rettenetes álom-gyengeség szállta meg, és nem engedte mozdulni. Térdre esett, hogy a fal ne tudja magához vonni, és segítségért kiáltott, bár senki sem volt ott, aki segíthetett volna. Végül a rémület riasztotta fel.

Azóta minden éjjel, ha mélyen aludt, ott találta magát a dombon állva, a száraz szürke fűben, a fal felett, és a holtak árnyai tömegével gyűltek össze alatta, könyörögtek és kiabáltak, nevén szólongatták.