A kocsis lassan megrázta a fejét. Hosszúnak tűnő idő elteltével szólalt csak meg: — Nem. — Kicsivel később még hozzátette: — Nincs.

Együtt cammogtak tovább. Az elbizonytalanodott idegen úgy érezte, nem képes gyorsabban haladni, mint azok az ökrök; óránként úgy egy mérföldnyit jártak be, talán.

Észrevette, hogy a kocsis szótlanul felé nyújt valamit: egy nagy, vesszőfonattól ölelt agyagkancsót. Elvette és igen nehéznek találta, és bár eleget ivott a vízből, az edény alig lett könnyebb, amikor hálásan visszaadta.

— Másszon fel — javasolta a kocsis egy idő után.

— Köszönöm, inkább sétálnék. Milyen messze lehet Re Albi?

A kerekek nyikorogtak. Az ökrök mélyet sóhajtottak, előbb az egyik, azután a másik. Poros bőrük izzadságszagot árasztott a meleg napsütésben.

— Tíz mérföld — válaszolta a kocsis. Gondolkodott egy kicsit, majd folytatta: — Vagy tizenkettő. — Kis idő elteltével még hozzáfűzte: — Nem kevesebb.

— Akkor jobb lesz, ha kilépek kicsit — mondta az idegen.

A víztől felfrissülten képes volt megelőzni az ökröket, a kocsival és hajtójukkal együtt mögötte voltak már, mikor megint hallotta a kocsis hangját. — A Vén Mágus házához megy — szólt. Ha ez kérdés volt, akkor úgy tűnt, nem igényel választ. Az utazó nem lassított.

Mikor megindult felfelé az úton, az még a hegy roppant árnyékában hevert, de amikor lefordult balra, szerinte Re Albi faluba érve, a nap már nyugaton lángolt, és alant a tenger acélszürkén terült el.

Kis házak álltak elszórtan, egy poros kis tér, egy forráskút ujjnyi vékonyan csörgedező, piciny vízeséssel. A férfi megállt előtte, a markából ivott újra és újra, fejét az erecske alá dugta, és hűvös vizet locsolt a hajára. Hagyta, hogy lecsurogjon a karjain, és egy darabig a kút kő káváján üldögélt. Két piszkos kisfiú és egy piszkos kislány figyelte csendesen.

— Nem a kovácshoz — szólalt meg az egyik fiú.

Az utazó hátrafésülte nedves haját az ujjaival.