A matrózok lassan kerülni kezdték, mesélte, éjszakánként azért, mert szánalmas riadozásában felébresztette őket kiáltásaival, és nappal azért, mert úgy vélték, átkot hordoz vagy zombit bújt belé.

— És Kútfőn sem pihenhettél meg?

— Csak a Ligetben — válaszolta Éger, és arckifejezése egészen megváltozott, amikor kimondta a szót.

Karvaly arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg egy pillanatra.

— A formamester vitt oda, és a fák lombja alatt tudtam aludni. Még éjjel is. Amúgy, ha a nap fénye rám vetül — mint tegnap délután is, itt nálad —, ha érzem a nap melegét, és sugarai vörösen átvilágolnak lehunyt szemhéjamon, akkor nem félek álmodni. De a Ligetben egyáltalán nem féltem, és újra megszerettem az éjszakát.

— Milyen volt Kútfő, mikor odaértél?

Bár kínozta a fáradtság, a gyötrődés és a félelem, Éger kedvesen beszélt a szigetről. Amit kihagyott — mert attól tartott, hogy túl hosszan beszél vagy olyat mond, amit a főmágus már tud —, azt hallgatósága megfelelően hozzáképzelhette, visszaemlékezvén arra, mikor ő maga is először járt a Bölcsek-szigetén, holmi tizenöt esztendősen.

Amikor Alkány kikötőjében Éger maga mögött hagyta a hajót, a matrózok egyike a Zárt Ajtó rúnáját vetette a feljáró pallói fölé, hogy ezzel tartsa távol a fedélzettől. Éger észrevette, de úgy gondolta, a matróznak jó oka van a mozdulatra. Ő maga is rossz ómennek érezte önmagát; mintha egyenesen a sötétség lényegét hordozná. Ettől még visszahúzódóbb lett, mint amilyen valaha is volt egy idegen városban. És Alkány nagyon idegennek tűnt.

— Azok az utcák igencsak fonákok — jegyezte meg Karvaly.

— Így van, nagyuram, bocsáss meg, nyelvem a szívemnek engedelmeskedik, és nem kérésednek.