— Ne is törődj vele! Valaha hozzá voltam szokva ehhez a címhez. Lehetek éppen kecskepásztor-nagyúr, ha ez megkönnyíti a beszédedet. Folytasd csak!

Félrevezetve a megkérdezettek által, vagy félreértve iránymutatásukat, Éger bejárta Alkány dombos útvesztőjét úgy, hogy az Iskola mindig szem előtt maradt, de sosem érte el. Végül a kétségbeesés határán lebegve egyszerű ajtóhoz jutott, amely csupasz falba ágyazottan állt, egy egyhangú tér szélén. Miután bámulta egy darabig, ráébredt, hogy ehhez a falhoz próbált olyannyira eljutni. Bekopogtatott, s egy nyugodt tekintetű és arcú férfi nyitotta ki az ajtót.

Éger már buzgón mondta volna, hogy Éa varázslója, Berill küldte az idéző-mesterhez, de nem volt ideje szólani. A kapusmester rábámult, majd alig egy pillanat elteltével szelíden megszólalt: — Ebbe a házba nem hozhatod be őket, barátom!

Éger nem kérdezte meg, hogy kiket nem vihet be magával. Tudta a választ. Alig aludt az elmúlt éjjelek során, belekapaszkodott az álom szilánkjaiba, és rémülettel eltelten ébredt. Fényben bóbiskolt valamennyit, egymással átfedésben látva a száraz fűvel borított lejtőt és a hajófedélzet napsütötte deszkáit, a kőfalat és a tenger hullámait. Az álom ébren is benne volt már, vele volt, körötte volt, fátyolosan, és hallotta, mindig haloványan, a szelek és a vizek zaján keresztül a hangokat, melyek a nevét kiáltozták. Már nem tudta, hogy ébren volt-e éppen vagy még álomban. Belebolondult a gyötrelembe és a félelembe és a fáradtságba.

— Zárd ki őket — kérlelte a mestert —, és engedj be! Szánj meg és engedj be!

— Várj itt! — válaszolta amaz ugyanolyan szelíden, mint előzőleg. — Ott egy pad — mutatta. És becsukta az ajtót.

Éger odament, és leült a kőpadra. Erre még emlékezett, és emlékezett néhány tizenéves fiúra is, akik kíváncsian bámulták meg, miközben elmentek mellette és beléptek az ajtón, ám az ezt követő eseményeket csupán részleteiben tudta felidézni.