— A Vén Mágus házához fog menni — ellenkezett a lányka. — Te hülye.

— Harrrh! — vágott vissza a fiú szörnyűnek szánt, féloldalas grimaszba húzva arcát egyik kezével, közben a levegőbe karmolt a másikkal.

— Majd meglátod, Kövi — mondta neki a másik fiú.

A kislány közelebb lépett az utazóhoz. — Odaviszlek.

— Köszönöm — válaszolt amaz, és fáradtan felállt.

— Nincs is botja, látod? — makacskodott az első fiúcska, mire a másik: — Sose mondtam, hogy van. — Mindketten barátságtalan tekintettel nézték, ahogy a lány nyomában az idegen kiér a faluból egy ösvényre, mely északnak vezetett a bal felől meredeken leereszkedő, sziklás legelőn.

A napfény ragyogón tükröződött vissza a tenger vizéről. Az utazó szemei kápráztak, a kitágult látótér és a szélfúvás szédítették. A gyermek kicsiny, szökellő árnyéknak tűnt előtte. Megállt.

— Menjünk! — mondta a kicsi, de ő is megállt. A férfi utolérte az ösvényen. — Ott — mutatta a lányka. Az idegen egy faházat látott a sziklaszirt széléhez közel, még valamivel előrébb az úton.

— Én nem félek — jelentette ki a lányka. — Én szoktam elhozni a tojásokat Kövi apjának, hogy a piacra vigye. Egyszer barackot is adott. Az öreg néni. Kövi azt mondta, hogy loptam a barackot, de nem. Menjünk, nincs otthon a néni. Senki sincs otthon.

Ismét megállt és a házra mutatott.

— Senki?

— De a bácsi igen. Az öreg Karvaly.

Az utazó közelebb ment. A gyermek csak állt és figyelte, ahogy a férfi megkerüli a ház sarkát.

* * *

Két kecske bámult le az idegenre a lejtős, körbekerített legelőről. Szétszéledt tyúkok és jércék csipegettek és kotyogtak halkan a barack- és szilvafák alatti hosszú fűben. Egy férfi állt rövid létrán, melyet az egyik fa törzsének támasztott; bebújt a lombozatba, így az utazó csak a csupasz, barna lábakat látta belőle.

— Helló! — kiáltott, majd kicsit kivárva újra kiáltott, ezúttal hangosabban.