A levelek megrázkódtak, és a férfi fürgén lemászott a létráról. Kezében maroknyi ringlószilvát tartott, és miután lelépett a létráról, elhessegetett egypár méhet, melyek a gyümölcs kicsorduló levére gyűltek oda. Alacsony, egyenes hátú férfi, összefogott szürke hajjal kedves, ráncos arca mögött. Elindult az idegen felé. Hetvennek nézett ki vagy még többnek is talán. Régi sérülés helye, négy fehér forradás futott le bal arccsontjáról az állkapcsáig. Tekintete tiszta volt, határozott, élénk. — Megérettek már — mondta —, de holnap még finomabbak lesznek. — És azzal odamutatta a maroknyi sárga szilvát.

— Karvaly nagyúr — szólította meg az idegen rekedten. — Főmágus!

Az öreg csak egy kurta bólintással válaszolt. — Menjünk árnyasabb helyre — kérte.

Az idegen követte és úgy tett, ahogy az öreg mondotta: leült egy falócára a házhoz legközelebb eső, bütykös törzsű fa árnyékában. Elfogadta az addigra már megmosott és vesszőkosárkába rakott szilvákat; megevett egyet, azután egy másikat, majd egy harmadikat is. Ott ült, míg a házigazda újra odalépett hozzá, most kenyérrel, sajttal és egy fél hagymával kínálta. A vendég elfogyasztotta a kenyeret, a sajtot és a hagymát, ivott egy kupa hűs vizet, amit szintén a gazda hozott neki. Az öreg leült mellé, és maga is szilváért nyúlt.

— Fáradtnak tűnik. Messziről jött?

— Kútfőről.

Az öregember arckifejezését nehéz volt meghatározni. Csak annyit mondott: — Nem gondoltam volna.

— Taónról jöttem, nagyúr. Taónról Kútfőre mentem, ahol a formamester azt mondta, hogy ide kell jönnöm. Hozzád, nagyúr.

— Miért?

A kérdést ijesztő szemvillanás kísérte.

— Mert élve megjárta a sötétség birodalmát… — Az idegen rekedtes hangja elhalkult.

Az öreg átvette a szót: — És eljő távoli, napfényes partjainkra. Igen. De ezt csak királyunk, Lebannen eljövetelének próféciájában mondják így.