— Mellette voltál, nagyúr.

— Ott voltam. Megkapta a királyságát. És én otthagytam az enyémet. Úgyhogy ne nevezz semmiféle címen vagy rangon! Csak Karvalynak. Vagy ahogy akarsz, ha tudsz jobbat. És én hogyan szólíthatlak?

A férfi elmormolta köznapi nevét: — Éger.

Az étel, az ital, az árnyék és a lóca nagyban enyhítették kényelmetlenségeit, de még mindig kimerültnek tűnt. Fáradt szomorúság rejtezett lelkében, kiült az arcára.

Az öregember keményen, élesen szólt, de megenyhült, mire befejezte mondandóját. — Tegyük félre kicsit a beszédet! Közel ezer mérföldet hajóztál, és tizenötöt gyalogoltál dombnak fel. És még meg kell locsolnom a babot, a salátát és a többit, minthogy a feleségem és a lányom rám bízta a kertet. Szóval pihenj egy kicsit! Majd beszélgetünk az esti hűvösben. Vagy a reggeli hűvösben. Ritkán kell annyira sietni, mint magam is hittem régebben.

Amikor úgy fél óra elteltével visszatért, vendége már a hátán heverve szundított a barackfák alatti hűs fűben.

Az idős férfi, Szigetvilág egykori főmágusa, egy kosárral az egyik kezében és egy kapával a másikban megállt az alvó idegen mellett, és lenézett rá.

— Éger — sóhajtott halkan, szinte csupán lehelve a szót. — Mi gondot vagy bajt hoztál magaddal, Éger?

Úgy érezte, ha meg akarná tudakolni a férfi igaz nevét, akkor kitalálhatná, csupán elgondolkodva, csak kicsit megforgatva a fejében; és talán meg is tette volna ezt, amikor még mágusként élt.

De nem tudta azt a nevet és ki sem ötölhette, és már nem volt ő mágus.

Semmit sem tudott Égerről, és meg kellett várnia, míg ő elmondja majd, amit tudnia kell. — Sose keresd a bajt! — mormolta magának, és elindult meglocsolni a babot.

* * *

Amikor a napsugarakat feltartóztatta az alacsony sziklafal, mely a ház közelében, a szirt peremén futott, az árnyékok hűvöse felriasztotta az alvót. Megborzongva felült, majd felállt, kissé mereven és zavartan, fűmagvakkal a hajában. Vendéglátója éppen a kútnál megtöltött vödröket cipelte a kertbe, és ő odalépett, hogy segítségére legyen.