— Még három vagy négy és elég is lesz — mondta a néhai főmágus, közben szétlocsolta a vizet egy sor fiatal káposzta tövére. Nedves föld kellemes illata szállt fel a száraz, meleg levegőben. A lenyugvó nap aranyszín sugarai sárgára festették a fákat, a fűszálakat, a zöldségeket és a rögöket.

Leültek a házikó bejárata melletti hosszú padra, és nézték a lemenő napot. Karvaly kihozott egy butéliát és két kuport, vastag zöld üvegből készült kupicapoharakat. — A feleségem fiának bora — mutatta be az üveg tartalmát —, a Tölgyes tanyáról. A Közép-völgyből. Jó évjárat, megvan hét esztendős. — A tüzes vörösbor gyorsan átmelegítette Égert. A nap leereszkedett a tenger és a lég nyugodt tisztaságába. A szél elült. A gyümölcsfákon ülő madarak megjegyzéseket fűztek a látványhoz.

Éger igencsak elcsodálkozott, amikor hallotta a kútfői formamestertől, hogy Karvaly főmágus, a legendás, aki hazahozta a királyt a holtak földjéről, s azután sárkányháton röppent tova, még mindig él. Él, mondta a formamester, kicsiny otthonszigete, Gont földjén lakik. — Elmondtam, amit nem sokan tudnak — tette hozzá a formamester —, mert úgy hiszem, szükséged lehet e tudásra. És úgy vélem, megtartod majd a titkot.

— Akkor még mindig ő a kútfői főmágus! — kiáltott fel Éger örömében. Merthogy nyugtalanító fejtörést okozott a mágikus művészetek gyakorlóinak, hogy — Lebannen király uralmának eddigi esztendői során — a szigetvilági varázsmesterség központjának és legnagyobb iskolájának, Kútfő-szigetnek bölcsei, még nem neveztek ki újabb főmágust Karvaly helyére.

— Nem — válaszolta a formamester. — Nem mágus ő már.

A formamester mondott egy keveset arról, Karvaly hogyan és miért veszítette el hatalmát; és Égernek volt ideje elmélkedni rajta. De mégis itt, a férfi jelenlétében, aki sárkányokkal beszélt, aki visszaszerezte Vandór-Akbé gyűrűjét, és átkelt a holtak birodalmán, és uralkodott a Szigetvilág felett a király előtt; mindezen történetek és énekek felbukkantak Éger elméjében.