Feleség, leány, mostohafiú… A mágusoknak nincs családja. Egy köznapi varázstudó, mint Éger, szabadon házasodhatott, ha akart, de az igaz hatalom birtokosai szüzességben éltek. Éger el tudta képzelni a mellette ülő emberről, hogy sárkányon lovagol, ebbe könnyedén belegondolt; de más kérdés úgy tekinteni rá, mint férjre és apára. Képtelen volt elképzelni. Megpróbálta. Meg is kérdezte: — A… feleséged… a fiánál van most?
Karvaly messzire bámuló merengésből riadt fel. Tekintete a nyugati sziklákat pásztázta. — Nem — válaszolta. — Enyhelyen van. A király mellett.
Kis idő múltán, immáron teljesen visszatérve még hozzátette: — A lányunkkal ment el a Hosszú Tánc után. Lebannen érte küldetett, hogy tanácsot kérjen tőle. Talán ugyanazon ügyben, ami téged idehozott. Majd kiderül… De az az igazság, hogy már elfáradtam így estére, és nem sok kedvem van súlyos dolgokkal foglalkozni. És te is fáradtnak tűnsz. Mit szólnál egy tányér leveshez, talán, és még egy pohár borhoz, azután egy nagy alváshoz? Majd reggel beszélgetünk.
— Szívesen fogadnám, nagyúr — válaszolta Éger —, csak az alvást nem. Attól félek.
Eltartott egy darabig, míg az öreg megforgatta fejében a dolgot, végül csak annyit kérdezett: — Félsz az alvástól?
— Az álmoktól.
— Ó! — Egy éles pillantás a gubancos és félig szürke szemöldök alatti sötét tekintetből. — Egész jót pihentél ma a fűben, úgy láttam.
— A legédesebb szundítás volt, amióta elhagytam Kútfő-szigetet. Hálás is vagyok ezért az áldásért, nagyúr. Talán még vissza is tér ma éjjel. De ha nem, akkor küzdelmes álom jő, és felkiáltok és felriadok, és csak teher vagyok a köröttem lévőknek. Inkább kint aludnék, ha megengeded.