— Ó, A FENÉBE!

Igazából ez nem hang volt. A szavak rendben voltak, ám anélkül érkeztek Mort fejébe, hogy vették volna a fáradságot, hogy előbb áthaladjanak a fülén.

Mort odasietett, hogy fölsegítse az elesett alakot, és azon találta magát, hogy egy olyan kezet markol, amely pusztán kifényesített csont; sima és eléggé megsárgult, mint egy régi biliárdgolyó. Az illető csuklyája hátracsúszott, s egy csupasz koponya fordította felé üres szemgödrét.

Bár nem volt teljesen üres. Mélyen benne, mintha az űr feneketlen mélységére nyíló ablak lenne, két aprócska, kék csillag világolt.

Mortban fölmerült, hogy meg kellene rémülnie, így némileg sokkolta a tény, hogy egy csöppet sem fél. Egy csontváz ült előtte, térdét dörzsölve és zsörtölődve, méghozzá egy eleven csontváz, furamód imponáló, ám ki tudja miért, nem túlságosan ijesztő.

— KÖSZÖNÖM, FIÚ — mondta a koponya. — MI A NEVED?

— Ööö — nyögte Mort. — Mortimer… uram. De mindenki csak Mortnak hív.

— MICSODA VÉLETLEN! — jegyezte meg a koponya. — LÉGY SZÍVES, SEGÍTS FÖL!

Az alak bizonytalanul lábra állt, lesimítva köntösét. Mort most vette észre, hogy a csontváz derekát nehéz öv öleli, amin egy fehér markolatú kard lóg.

— Remélem, nem ütötte meg magát, uram — mondta udvariasan a fiú.

A koponya vigyorgott. Persze, gondolta Mort, nincs sok választása.

— KUTYA BAJOM, EBBEN BIZTOS VAGYOK. — A koponya körbenézett, s láthatólag most először megpillantotta Lezeket, aki úgy tűnt, odafagyott a helyhez. Mort úgy vélte, a helyzet magyarázatot igényel.

— Az apám — közölte, s megpróbált védően az 1. sz. Kiállítási Tárgy elé mozdulni anélkül, hogy sértődést okozzon. — Elnézést, uram, de maga a Halál?

— ÚGY VAN. NAGY PIROS PONT A JÓ MEGFIGYELÉSÉRT ENNEK A FIÚNAK.

Mort nyelt egyet.

— Az apám jó ember — szögezte le. Kicsit gondolkodott, aztán hozzátette. — Egész jóságos. Jobb szeretném, ha inkább békén hagyná, persze, csak ha ez magának nem okoz gondot, uram. Nem tudom, mit tett vele, de örülnék, ha nem csinálná. Nem sértő szándékkal mondtam.