— Nos, akkor annyi — mondta reménykedve Lezek.

Találniuk kell egy helyet, ahol megalhatnak — a Disznólesés Éjjele nem alkalmas idő a hegyi sétákra. Talán akad valahol egy istálló…

— Az utolsó ütésig még nincs éjfél — jegyezte meg Mort kimérten.

Lezek vállat vont. Mort konokságának puszta erejétől meghátrált.

— Rendben — felelte. — Akkor várunk.

És akkor meghallották a patkók kippi-koppját, ami sokkal hangosabban dübörgött a fagyos térben, mint ahogy azt közönséges akusztika valójában lehetővé tehetné. Ami azt illeti, a kippi-kopp döbbenetesen pontatlan szó arra, ami Mort feje körül visszhangzott; a kippi-kopp egy meglehetősen vidám pónilovat sugall, fején valószínűleg szalmakalappal, ami ki van lyukasztva a fülénél. Ennek a hangnak az éle abszolút egyértelművé tette, hogy szalmakalapok szóba se jöhetnek.

A ló a tengely felőli útról lépett a térre; pára gomolygott fel óriási, fehér horpaszáról, és szikrázott léptei alatt a kockakő. Olyan büszkén lépdelt, akár egy harci mén. Határozottan nem viselt szalmakalapot.

A magas alak a ló hátán jól beburkolózott a hideg ellen. Amikor a paripa a tér közepére ért, lovasa leszállt, és valami után kotorászott a nyereg mögött. Végül a férfi — vagy nő — eléhúzott egy abrakos tarisznyát, a ló füle fölött átvetette, s fölerősítette, majd megveregette hátasa nyakát.

A levegő hirtelen sűrűnek, olajosnak érzett, s a mély árnyékokat Mort körül kék meg bíbor szegélyezte. A lovas elindult a fiú felé, fekete köntöse hullámzott, léptei aprókat csattantak a macskakövön. Nem hallatszott más zaj — a csönd úgy zárult rá a térre, mint valami hatalmas vattapamacs.

Az imponáló hatást azonban meglehetősen elrontotta egy jégfolt.