— Apa — húzta meg apja kabátját Mort.

A Halál Mort vállára tette a kezét.

— AMIT APÁD LÁT ÉS HALL, NEM AZ, AMIT TE LÁTSZ ÉS HALLASZ. NE IDEGESÍTSD FÖL! AZT HISZED, SZERETNE LÁTNI ENGEM… TELJES ÉLETNAGYSÁGBAN, IGAZ VALÓMBAN?

— De maga a Halál! — kiáltotta Mort. — Maga járja a világot és embereket gyilkol!

— ÉN? GYILKOLOK? — meredt rá a Halál, nyilvánvalóan megsértődve. — SZÓ SINCS RÓLA! AZ EMBEREKET MEGGYILKOLJÁK, DE AZ AZ Ő DOLGUK. ÉN CSAK ONNANTÓL VESZEM ÁT AZ ÜGYEK INTÉZÉSÉT. ELVÉGRE KURVA HÜLYE EGY VILÁG LENNE, HA AZ EMBEREKET MEGGYILKOLNÁK, DE NEM HALNÁNAK MEG, NEM IGAZ?

— Nos, de — egyezett bele Mort némi kételyek között.

Mort még sosem hallotta az „érdekfeszítő” szót. A családi szókincsben ez nem tartozott a mindennap használatos szavak közé. De egy sziporka a lelkében azt sugalmazta neki, hogy ez itt valami fura, lenyűgöző és nem teljesen borzasztó, s ha hagyja, hogy ez a pillanat elszálljon, egész életében bánni fogja. És viszszaemlékezett a nap megaláztatásaira, és a hosszú útra hazáig…

— Ööö — kezdte. — Nem kell meghaljak, hogy megkapjam az állást, ugye?

— HALOTTNAK LENNI NEM KÖTELEZŐ.

— És… a csontok?…

— NEM, HA NEM AKAROD.

Mort fellélegzett. Ez ugyanis már kezdte mardosni a lelkét.

— Ha apa is azt mondja, rendben van — közölte.

Lezekre néztek, aki a szakállát vakarászta.

— Mit szólsz hozzá, Mort? — firtatta Lezek a menekülés esélyétől izgalomba jött áldozat illanó szeszélyességével. — Nem mondhatni, hogy a világ ezt álomi munkakörnek tartaná. Nem az, amire gondoltam, ezt elismerem. Ám azt mondják, a temetkezési vállalkozó becsületes foglalkozás. Te döntesz.

— Temetkezési vállalkozó? — kérdezett vissza Mort.

A Halál bólintott, és ujját összeesküvői mozdulattal emelte nem létező ajkához.

— Mit is mondott, hol is van az üzlete? — érdeklődött Lezek. — Messze innen?