— IDEJE INDULNI — jelezte. — PATTANJ FÖL, MORT!

Ahogy Mort fölmászott a díszes ezüstnyereg mögé, a Halál lehajolt, s kezet rázott Lezekkel.

— KÖSZÖNÖM.

— A szíve mélyén jó gyerek — jegyezte meg Lezek. — Egy kicsit álmodozó, ez minden. No persze, mi is voltunk egyszer fiatalok.

A Halál egy darabig fontolgatta ezt.

— NEM — mondta végül. — NEM HINNÉM.

Megmarkolta a kantárszárat, s lovát a Perem iránt vezető út felé fordította. A feketébe öltözött alak mögötti helyéről Mort kétségbeesetten integetett.

Lezek visszaintett. Aztán, ahogy a ló és két lovasa eltűntek látómezejéből, leengedte kezét, és jól megnézte. A kézfogás… különös érzést keltett. De valamiképp nem volt képes pontosan visszaemlékezni arra, miért.

Mort hallgatta, ahogy a kövek csattognak a lópaták alatt. Aztán amikor elérték az utat, a tömör föld puha dobbanásait, majd a semmit.

Lenézett, s látta a tájat elterülni maga alatt, az éjt holdfény ezüstje gravírozta. Ha leesne, az egyetlen, amibe becsapódna, a puszta levegő.

Kétszeres erővel markolta a nyerget.

Aztán a Halál megkérdezte:

— ÉHES VAGY, FIÚ?

— Igen, uram. — A szavak egyenesen a gyomrából jöttek az agy beavatkozása nélkül.

A Halál bólintott, és meghúzta a kantárt. A ló megállt a levegőben, a Korong hatalmas körkörös látképe alatta ragyogott. Itt meg ott egy-egy város narancsfényben izzott; a Perem közeli meleg tengerek némileg foszforeszkáltak. A mély völgyek némelyikében a Korong csapdába esett nappali fénye, ami lassú és kissé nehézkes

Ám ezt túlragyogta a csillogás, ami magától a Peremtől sugárzott a csillagok felé. Óriási fénysugárnyalábok csillámlottak és tündököltek az éjszakában. Hatalmas aranyfalak vették körbe a világot.

— Gyönyörű! — sóhajtotta Mort lágyan. — Mi ez?

— A NAP A KORONG ALATT — válaszolta a Halál.