— TUDOD, VANNAK ALKALMAK — mondta féligmeddig önmagának —, AMIKOR TÉNYLEG KIJÖVÖK A SODROMBÓL.

Megpördült a sarkán, és sebesen elindult egy sikátorban, köpönyege a levegőben úszott mögötte. Az utcácska sötét falak és alvó épületek közt kanyargott, nem is annyira átjáróút volt, mint inkább egy kígyózó hézag.

A Halál megállt egy roskatag vizeshordónál, és teljes hosszában bedugta karját, kirántva egy zsákocskát, amihez egy téglát kötöttek. Kihúzta kardját, egy villózó, kék tűzcsíkot a sötétségben, és átvágta a zsineget.

— IGAZAN NAGYON DÜHÖS VAGYOK — mondta.

Kinyitotta a zsákot, s Mort nézte, ahogy az átázott szőr siralmas darabkái kicsusszannak, hogy növekvő pocsolyájukban elterüljenek a macskakövön. A Halál odanyúlt fehér ujjaival, gyengéden megsimogatta őket.

Egy idő múlva szürke füsthöz hasonlatos valami gomolygott föl a kiscicákból, és három kicsiny, macskaforma felhő alakult ki a levegőben. Kissé imbolyogtak, mintha nem lennének egész biztosak az alakjukban, és zavarodott, szürke szemükkel ferdén néztek Mortra. Amikor a fiú megpróbálta megfogni az egyiket, a keze simán átcsusszant rajta, és bizsergett.

— AZ ILYEN ÜGYEK NEM A LEGELŐNYÖSEBB SZÍNBEN MUTATJÁK BE AZ EMBEREKET — nyilatkozta a Halál.

Ráfújt egy cicára, amitől az lágyan pörögni kezdett. Panaszos miaúja úgy hangzott, mintha nagyon messziről szólna egy bádogcsövön keresztül.

— Ezek lelkek, ugye? — kérdezte Mort. — Az embereké hogyan néz ki?

— EMBER FORMÁJÚ — felelte a Halál. — ALAPJÁBAN VÉVE AZ EGÉSZ A KARAKTERISZTIKUS MORFOGENETIKUS ERŐTÉRRE MEGY VISSZA.

Sóhajtott egyet, úgy, ahogy a szemfedő suhog, kiragadta a macskakölyköket a levegőből, s óvatosan elhelyezte őket valahol ruházata sötét rejtekében. Fölállt.

— IDEJE CURRYZNI — jelentette ki.