A Curry Kertvendéglő a Jóisten utca és a Vér sugárút sarkán zsúfolásig tömve volt, ám csakis a társaság krémjével — legalábbis azzal a népséggel, akiket az ember a felszínen lebegve talál, és akiket ezen okból bölcsebb krémnek nevezni. Illatozó bokrokat plántáltak az asztalok közé, amelyek csaknem elfedték magának a városnak az alapbűzét, amit már sokak a ködkürt szaglószervi megfelelőjeként azonosítottak.

Mort kiéhezetten falt, ám uralkodott kíváncsiságán, s nem figyelte, egyáltalán hogyan tud a Halál bármit is megenni. Kezdetben ott volt előtte az étel, később meg nem, így föltehetőleg valaminek történnie kellett közben. Mortnak az az érzése támadt, hogy a Halál nincs hozzászokva ehhez az egészhez, csak azért teszi, hogy őt megnyugtassa, akár egy öregedő agglegény nagybácsi, akire rábízták unokaöccsét a szünidőre, és aki retteg attól, nehogy valamit rosszul csináljon.

A többi vacsorázó nem nagyon vett róluk tudomást, még akkor sem, amikor a Halál hátradőlt, s rágyújtott egy meglehetősen díszes pipára. Egy olyan illető, akinek szemgödréből is kigomolyog a füst, igényel némi szándékos figyelmen kívül hagyást, de ezt mindenki remekül megoldotta.

— Ez varázslat? — firtatta Mort.

— MIT GONDOLSZ? — kérdezett vissza a Halál. — TÉNYLEG ITT VAGYOK, FIÚ?

— Iiigen — válaszolta vontatottan Mort. — Én… én figyeltem a népeket. Magára néznek, de azt hiszem, nem látják magát. Valamit csinál az elméjükkel.

— ŐK MAGUK CSINÁLJÁK AZ EGÉSZET — szögezte le a Halál. — NINCS BENNE SEMMI VARÁZSLAT. AZ EMBEREK NEM KÉPESEK LÁTNI ENGEM, EGYSZERŰEN NEM ENGEDIK MEG MAGUKNAK. TERMÉSZETESEN CSAK ADDIG, MÍG NINCS ITT AZ IDEJE. A VARÁZSLÓK KÉPESEK LÁTNI ENGEM, MEG A MACSKÁK. DE AZ ÁTLAGEMBER… NEM, NEM, SOHA. — Az ég felé fújt egy füstkarikát, és hozzátette: — KÜLÖNÖS, DE IGAZ.

Mort figyelte, ahogy a füstkarika felimbolygott az égre, majd elsodródott a folyó felé.

— Én képes vagyok látni magát — mondta.