— AZ MÁS.

A klacsisztáni pincér megérkezett a számlával, és a Halál elé tette. A fickó zömök volt és barna, olyan hajviselettel, mint egy nóvává alakult kókuszdió, s kerek képe zavarodott arckifejezésbe gyűrődött, amikor a Halál udvariasan odabólintott neki. Úgy ingatta a fejét, mint aki ki akarja rázni a szappant a füléből, majd elment.

A Halál benyúlt köntöse mélyére, és előhúzott egy nagy bőrzacskót, tele különféle rézérmékkel, amik többsége megkékült, megzöldült a kortól. Alaposan megszemlélte a számlát. Aztán kiszámolt egy tucatnyi érmét.

— GYERE! — mondta, miközben fölállt. — MENNÜNK KELL!

Mort ott ügetett mögötte, amint kivonult a kertből az utcára, ami még mindig eléggé forgalmas volt, noha a láthatáron már föltűntek a hajnalra utaló első jelek.

— Most mit fogunk csinálni?

— VESZÜNK NEKED ÚJ RUHÁT.

— De hát ez új volt ma reggel… úgy értem, tegnap.

— VALÓBAN?

— Apa azt mondta, hogy az a bolt híres az ott árult gazdaságos öltözékekről — lihegte Mort, aki futva igyekezett lépést tartani.

— EZ NYILVÁNVALÓAN EGY TOVÁBBI RÉMSÉGGEL GAZDAGÍTJA A SZEGÉNYSÉG BORZALMAIT.

Egy szélesebb utcára fordultak, amely a város egy tehetősebb részébe vezetett (a fáklyák közelebb voltak egymáshoz, a szemétrakások távolabb). Itt nem akadtak bódék meg utcasarki árusok, hanem valódi épületek álltak, s cégér lógott rajtuk. Nem csupán üzletek voltak ezek, hanem valóságos bevásárló központok, bennük beszállítókkal, székekkel és köpőcsészékkel. Legtöbbjük nyitva állt még az éj ezen szakában is, mert az átlagos ankhi kereskedő nem képes aludni, ha arra a bevételre gondol, amit alvásával elmulasztana.

— Errefelé soha senki se fekszik le aludni? — kérdezte Mort.

— EZ EGY VÁROS — felelte a Halál, s kitárta egy ruhabolt ajtaját.

Amikor húsz perccel később kijöttek, Mort egy takarosan rásimuló, halványan ezüsttel hímzett fekete köntöst viselt, miközben a boltos egy maréknyi antik rézérmére meredt, s azon törte a fejét, valójában hogyan is jutott hozzájuk.