Nem mintha nem lett volna segítőkész, ám azzal a meghatározhatatlan, lelkes segítőkészséggel bírt, amit meglett férfiak hamar megtanulnak rettegni. Volt valami ragályos, esetleg az sem kizárt, hogy végzetes benne. A fiú magas volt, vörös hajú, szeplős, azzal a fajta testtel, ami csak kis mértékben áll tulajdonosának irányítása alatt; s ami, úgy tűnt, csupa térdből tevődik össze.

Ezen a bizonyos napon ez a test a fennsíkon át száguldott, hadonászó karokkal és kiáltozva.

Apja és nagybátyja vigasztalhatatlanul figyelték a kőfalról.

— Amit nem értek — mondta Lezek, az apa —, azaz, hogy a madarak még csak föl se rebbennek. Én elrepülnék, ha azt látnám, hogy felém jön.

— Hah! Az emberi test csodálatos dolog. Úgy értem, ugyan a lába mindenfelé bicsaklik, de azért egész jó sebessége van neki.

Mort eljutott az egyik barázda végére. Egy magát degeszre zabált vadgalamb lassan eltántorgott az útjából.

— Viszont a szíve a helyén van — mondta óvatosan Lezek.

— Á! Na ja, csak a többi része nincs.

— Tisztán tartja magát. És nem eszik sokat — folytatta Lezek.

— Igen, az látszik.

Lezek oldalvást a fivérére sandított, aki mereven az égre bámult.

— Úgy hallottam, van egy üresedés odafenn a tanyádon, Hamish — mondta.

— Ó! Van már egy inasom, ugyebár.

— Aha! — komorodott el Lezek. — De hát mióta?

— Tegnap óta — hazudta a fivére csörgőkígyót megszégyenítő sebességgel. — Minden aláírva, minden lepecsételve. Sajnálom. Figyelj, nekem semmi kifogásom a te Mortod ellen, olyan helyes fiú, amilyet az ember csak kívánhat, csak hát…

— Tudom, tudom — sóhajtott Lezek. — Két kézzel se találná meg a seggét.

A távoli alakra meredtek. Az elesett. Néhány galamb odatipegett, hogy közelebbről szemügyre vegye.