— Ezrével vannak a világon olyan fiúk, akik nagyon hálásak lennének egy csinos, meleg… — Lezek elhallgatott, aztán föladta — …öltözékért, mint amilyen ez is, fiam.

— Megoszthatnám velük? — kérdezte Mort reménykedve.

— Jól kell mutatnod! — szögezte le Lezek szigorúan. — Jó benyomást kell kelts, ki kell tűnj a tömegből!

Efelől nem volt kétség. Ki fog tűnni. Nekivágtak a teret elözönlő sokaság közepette, mindketten saját gondolataikba merülve. Általában Mort élvezte a kiruccanásokat a városba, a kozmopolita légkört, a messzi — öt, sőt akár tíz mérföldre fekvő — falvak furcsa nyelvjárásait, most azonban kellemetlen előérzete volt, mintha emlékezne valamire, ami még meg se történt.

A piac szemlátomást ilyen módon működött: a munkát kereső férfiak a tér közepén álldogáltak egyenetlen sorokban. Sokan közülük apró jelképet fitogtattak kalapjukon, ami elárulta a világnak, milyen mesterséghez értenek — a juhászok gyapjúcsutakot viseltek, a kocsisok lószőrpászmát, a belsőépítészek egy csíknyi egész érdekes zsákvászon falburkoló-anyagot, és így tovább.

Az inaskodást kereső fiúk a tér Tengelyfelőli oldalán gyülekeztek.

— Csak odamégy, és ott álldogálsz, aztán majd jön valaki, s tanonckodást kínál — mondta Lezek némi bizonytalansággal hangjában. — Mármint ha tetszik neki a kinézeted, akkor.

— Azt meg hogy dönti el? — kérdezte Mort.

— Nos — kezdte Lezek, ám elhallgatott. Hamish ezt a részt nem magyarázta el neki. Aztán az amúgy meglehetősen korlátozott piaci ismereteiből merített, amik kizárólag lábasjószág adásvételre szorítkoztak, s megreszkírozta. — Fölteszem, megszámolja a fogad, meg ilyesmi. Aztán megbizonyosodik arról, hogy nem vagy kehes és a lábad is oké. Én a helyedben nem fecsegném ki az olvasást, az fölidegesíti a népeket.

— És aztán? — firtatta Mort.

— Aztán mégy, és megtanulsz egy szakmát — felelte Lezek.

— Konkrétan milyen szakmát?